Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-07-10 / 19. szám

303_ megtelik, mi vajmi gyakori, a kiinnlevőnek legyen módja azt magához vontatni, s az embereket megmenteni." Fölösleges elmondani, hogy azok, kik a barlangba behatolnak, el vannak látva vastag fáklyákkal: „E fáklyák világát különben elrejtik a hüllők elől hajójuk fenekén, mig csak a „meztelen sziklához" nem érnek. Mihelyt csáklyájukkal a víz fenekét érik, és mélysége engedi, egyikök K o b b e-G a s s e, vas rúddal fegyverkezve a vízbe ugrik s nyakig alámerül. A második, mindkét kezében fáklyával hasonlókép cselekszik s azt követi durunggal markában a harmadik, s a dráma kezdődik. A vén fókák, mihelyt látják, hogy visszavonulásuk el van zárva — mert ezek a barlang legmélyében sziklákon hevernek — ellentállásra készülnek." Néha, ha ütik, döngetik, megfogják fogaikkal a durungot, kiragadják az emberek kezéből s messze elhajítják támadóiktól." Ez esetben avas rúddal fegyverzett férfi nyomul előre, nyaktövön üti a fókát, ez felfordúl s a győztes kihasítja torkát. A nőstyének természetesen nem olly bátrak, s menekülni iparkodnak; ezeket azonban a jövőre való tekintetből is kímélik. Ha az öregek leölettek, a kölykökre kerül a sor, mellyek többnyire elég messze a víztől hevernek s a világosság még nem bántotta; ezeket minden védelem nélkül leütik. „Ha a műtétnek vége, a hullákat a két hajót kapcsoló kötélre akasztják s a künn levő hajó, bizonyos jeladásra kivontatja." „Illy módon gyakran nagy számmal ejtik el a fókákat; néha ötven, hatvan is esik egy barlangban, az öregek pedig majd akkorák mint az ökrök. Bőrüket lábbelinek dolgozzák fel, húsuk eledelül szolgál, szájukból olajt gyártanak." Ez előadás bizonyára kissé zavart, kissé túlzott, mint minden a mi Pontoppidantól ered; ámde alapjában mégis igaz. Másnap 8 óra tájban a folyamon valánk. H., W. és én egy hajót foglaltunk el, mellyet két evezős hajtott; a „testes polgártárs" egy órával előttünk más csolnakon indúlt, a többi vadász a tanyán maradt. Szép napot várhattunk; a természet bájosan eszmélt fel újra. Az éneklő madarkák, megunva a tegnapi vihar okozta hosszú fogságot, mellyet néhány sárgás levél — esernyőjük — alatt valának kénytelenek tölteni: ismét jókedvűen ugráltak fáról fára, vagy hópelyhek módjára húztak el előttünk, mögöttünk, finoman megfecskendezve bennünket harmatcseppekkel, mellyek piczinyke szárnyaikról pattogtak szerte ; a halak is nagy vígan a víz felszínére veték magukat megízlelni a levegőt, míg néhány jól felhízott csuka erősen iparkodott hátát a napsugarakban melengetni, a nélkül, hogy őt magát veszély érje. A melly mértékben haladtunk, oly arányban tágult az E1 r folyama; nem sokára az öbölbe értünk. A kissé elkésett reggeli köd ekkor emelkedett a víz tükréről, mintha csak restelve hagyná ott vizenyős fekhelyét, s minél magasabbra emelkedett, annál inkább szétfoszlott, míg utóvégre is az azúr égboltozat gyönyörű tisztalégébe olvadt. Néhány vadrucza, jöttünk által felzavarva, hápogva hagyta el tanyáját. En csak szórakozottan pillanték utánok, a fj o r d szemlélete egészen elfoglalt. W. prózaibb lévén, ártatlanéi mulatott azon barázda csillogó vonalán, melyet a vízbe mártott újja vájt a tükörsima folyamon. H. pipázott, a két evezős — evezett. Hogyan lehetett érzéketlennek maradni ez erdők, e sziklák láttára, mellyeken a hajnali nap megtört sugarai, ezer meg ezer rezgő visszfényben játszadoztak ormaikon, oldalaikon és mélyedéseikben? Rájok nézve e látvány megszokott valami volt s többé nem kelté fel figyelmüket,