Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-04-20 / 11. szám

164 Hans (igy hívták vezetőmet) újra kiáltott; ez úttal hatalmas szárnycsattogást hallottam magam felett és fölkeltem volna, ha Hans vissza nem tart. Ugyan e pillanatban a fajd újra megszólalt; fejére czéloztam, mellyet a fenyők ágain át tisztán kivehettem és lőttem, a szegény állat rögtön földre zuhant s midőn fölvettük feje majd szét vala zúzva: nem csoda, mert tizenöt lépésnyiről lőttem! Ülőhelyem (a kősziklán levő kis moha) sokkal nedvesebb volt, semhogy hoszszabb tartózkodásra buzdított volna e helyen; meghagytam tehát Hansnak, hogy indúljon. Mind feljebb, feljebb mászva, vagy egy órán át (Norvégia e téréin ez gyakran így van) minden újabb kaland nélkül haladtunk, egyszerre csak több siketfajd hangja hatott el hozzánk. Most új módját fogadtam el a haladásnak; minden kiáltás alatt előnyomultam, mellőzve a mennyire lehetett járás közben a zajt s meg-megállva, valahányszor a hang elnémúlt. Illy módon elértem egy óriás fenyőt, mellyen egy gyönyörű fajd ült. Mielőtt meglőttem volna, megfigyeltem : sebesen egyik oldalról a másikra fordúlt, fejét forgatta, tollait felborzongatta, farkát kiterjesztette és dürgött a maga módja szerint. Még jobban meg akarván közelíteni, lábam alatt egy száraz galy zörögve eltört; de ő nem hallotta s folytatá szerelmes dala változásait. Vagy harmincz lépésről meglőttem s midőn esett, nyolcz vagy tíz jércze repült fel a szomszéd fákról. Végkép megfelejtkezve kalauzomról, azon irányban haladtam, melly ben tovarepültek. Körülbelül egy negyed óra múlva a kiáltások zavartak, élesek, dühösek lettek: valami ütközetnek kellett lenni. Nagy sebbel-lobbal előre nyomúltam s csakhamar elértem a harcz mezejét. A zavar általános volt: a jérczék, igazságot kell szolgáltatnunk a kit illet, meg nem állhatván a vérengzés látását, a körüllévő fák ágai mögé bújtak; a hímek szabadon ki voltak téve szemléletemnek. E szerencsétlenek egyike fölébreszté sajnálatomat; ellene által leterítve, fejét lecsüggesztve, hasa az égnek, lábbal tartá magát egy ágon, mig ellenfele csőrével dolgozta meg testét: én kiegyenlítettem a játszmát, a győztest és vesztest egy lövésre leterítvén. Négy darabom volt, a fáradság elővett és kielégítettnek nyilvánítván magamat, emberem fölkeresésére indúltam: kiáltottam, semmi válasz. Helyzetem kényelmetlen kezdett lenni, mert sehogysem tudtam magamat tájékozni; visszamentem csapá* somon jó szerencsére. Fegyverdurranása végre eligazított merre találom kalauzomat, kit végre nem kis ügybajjal el is értem. — Mért nem feleltél nekem, Hans ? —• Mért hagyott el engem a nélkül, hogy tudósított volna? válaszol Ő. — De én hívtalak. / — En egészen jól hallottam. — Nos hát, mért nem feléltél ? — E tjür-t nyomoztam, mondá, mutatván nekem egy nagy siketfajdot, melly oldalán csüggött. — Hát nem jeladás végett lőttél ? — Nem bizony; hanem e tjürt lőttem le. Dörmögtem rá, míg csak Jerkinbe nem értünk, hova tökéletesen kimerülve érkeztem. — Másnap is vadászni akarván, 8 órakor már lefeküdtem ; s tíz percczel utána úgy aludtam, mint a mormota, álmomban három kocsira való vadat szedvén