Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-03-20 / 8. szám

125 rú, negyedik, ötödik évében például — akkor lőhetünk előtte a mit tetszik; többé össze nem zavarja a vadat és itélő tehetsége föl nem sül és meg nem csal. Gyakran öreg vizslával szokták kivinni a fiatalt, hogy példáján okulva, tanuljon maga is, és e módszer nem megvetendő ; mert a kutya is ősei után indul s azokat utánozza; csakhogy könnyű tapasztalnunk, miként a fiatal eb soha se dolgozik olly erélylyel és önkéntesen, ha mással van szoktatva, mintha magára van hagyva. De ezen könnyű segíteni, csak időről időre magában kell kivinnünk. Annyi vadat, az igaz, nem fogunk találni, de ezt el kell türnünk, elgondolva, hogy a fiatal kutyának kell az Önállóság s hogy bőven leszünk kárpótolva a jövőben. Sok vadász azt hiszi, hogy a vizslákat meg lehet tanítani a megállásra, ha e tulajdonnal természetűknél fogva nem birnénak. Magam soká kétlém e lehetőséget, de elvégre is győzött a tapasztalás. Igaz, hogy kecsre, finomságra nézve e mesterkélten betanított megállás mögötte marad a természeti adománynak, de megadni a kutyának e tulajdont mégis lehet idomítás által. Kétféle módját láttam már ez idomításnak; magam, azt bevallom, még egyet sem gyakoroltam. Az egyik szobában történt kenyérrel vagy húsdarabbal, mellyet a vizslakölyök elé dobálva, általa megközelíteni ugyan, de fölvenni nem engedtek. A kutya ugyanis pórázon volt s bizonyos parancsszóra meg kellett állnia; idomárja türelménél fogva, ki a kutyával mindent tehetett, megnyújtotta testét, tetszés szerint emelte egyik vagy másik lábát s elég hűséges képét tiinteté elő a természetes megállásnak. Vadon, az is igaz, nem láttam e ritka nevelésű kutyát, de később hírét vettem, hogy nagyon jó lett. Az idomítás másik módja lényegesen ugyan nem különbözött a fentebbitől, de részben még természetesebb, a mennyiben félig szabadon és élő vadon, fürjen történt. A fürj madzaggal lévén megkötve, össze vissza futosott bizonyos téren s azután elég röviden meglett erősítve valamelly kitűzött helyen. Ekkor keresni indítá az idomító kutyáját s midőn észrevevé, hogy a kutya fölvette a fürj szagát s meggyőződött a vad közelségéről, szelid rángatással megállásra birta. E czélra már előre is szeges nyakravalót (korall) illesztett a kutyára s minél inkább megközelíté a kutya a fürjet, annál inkább ismétlé a rángatást, mig nem a fürjhez ért, melly előtt keményen s hosszan tartotta s csak a vezény szóra engedte beugrani. Magam, mint említém, nem éltem e mesterkélt móddal, de annyit tapasztaltam, hogy ha a kutyának van némi hajlama a megállásra, azaz ha csak jelez, vagy könnyedén megállapodik, nagyon könnyű e hajlamot megerősíteni s biztos és határozott megállásra birni. A kölyökvizsla nyakára ugyanis illy alkalommal 5—6 öles közép erősségű kötelet akasztok, rnellynek végére keresztben egy darab fát kötök fogónak, nehogy kezemből kiszabadulhasson. A mezőre érve eleresztem a kutyát kötelével s várom, mig jó nyomra akad; ekkor felfogom a kötelet s mihelyt elkezd jobban szagiázni s jelezni a vadat, feszesre fogom a kötelet s szólítom, hogy „lassan, lassan!" visszatartván őt nagy gonddal, főkép, ha kedvet mutat a beugrásra. Ha már jól közeledett s biztos vagyok, hogy a vad előtte van, kényszerítem a helyben maradásra s mind addig nem szabad előre mennie, mig csak vezényszóm nem parancsolja.