Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863
1863-12-30 / 36. szám
572 czélból tettem, hogy jobb rést találjak lövésre, csak egy-két ugrást tett, mire már a partot meghaladta. Alkonyatra járt az idö s a balsors már két tizenkettösre hiúsitotta meg esélyeimet, nem jó azt erőszakolni, a mi módjával nem akar eljönni; bár ne is jöttem volna ez esti lesjáratra, gondoltam magamban, legalább e mai napnak kettős csalattatásától megóvom magamat. De bánkódásra nem sok időm maradt, mert vigasztalásról is gondoskodott a jó sors. A part végéről egy szarvas hangját hozták felém a lég hullámai, ép azon part végéről pedig, mellynek lejtőjén haladtam a kiásott út mentén. A hang ismét és újból is megszólalt; most felelt'neki egy szarvas a 3 Jávorhegyröl; még dühösebben válaszolt az első s midőn már sietve közeledtem azon fordulathoz, honnan a part körül kanyarodik az út, még egy harmadik hang is vegyült a versenybe. Delejes erővel vontak magukhoz e hangok, de mérsékletet a sietésben, s óvatosságot a fellépésben parancsoltak e kényes tér sajátságai. Itt a part háta kettős gerinezre szakad s az út, melly e magasságban mind a kettőt megkerüli, csak csekély kanyarulatot tesz közben, hogy az öblöt is megjárja, melly a két gerincz közt horpad be s mellynek fenekén erős forrás és dagonya van, hol az üzekedö szarvasok sokszor megfordúlnak. Ha meghaladjuk itt az első gerinczet, a szinhellyel a tér viszonyai is változnak; a magló bikkek eltűntek, a hegyhátát magas perjefü lepi, közte az ifjú erdőnemzedék kecses könnyüded ágazatai nyúlnak ki; itt ott eldőlt, rothadó törzsek s a levágottaknak tuskói tanúskodnak még az ösfákról; sok helyen pedig viharok által kicsavart bikkeknek csomós gyökértelkei, ernyőkként emelkednek a fü s bokrok között. Nyilt és világos lesz minden körülöttünk s a páratlan szépségű vadastér partjait és völgyeit az alkonyodó nap fénye arany szinnel önti el, de c fényes világosságban annál nehezebb lesz a vad megközelítbetése! Pedig épen az fit kanyarulata alatt szólalt meg utoljára az egyik szarvas; odáig sem lehetett fedve eljutni! Még a fordulathoz sem értem, midőn a szarvas szökéseit hallottam, s mig odaugrottam, honnan a völgybe lenézhettem, már lenn volt a patak medrében. Tiz ágú szarvas volt s egyedül ment. Megdöbbentem azon, hogy alkonyat felé illy erejű szarvas falka nélkül ^kóboroljon; tehát itt valahol egy erösebbnek kell lenni — s alig pillantottam be a két hát közti öbölbe, megszólalt felettem egy mély és zengzetes hang s ott állott a túlsó gerincz élén egy erős szarvas, árnyrajza fényesen vált ki a légből, csillogtak agancsainak végei s a mint most fejét falkája felé fordította, kivettem hogy koronás mind a két tülke. Négy darab tarfővad is volt ott/de ez már útnak indúlt, mielőtt a szarvast megláttam s ép ekkor szökött át a háton. 0 is a vers szavai szerint „magához int, de meg nem vár," azonnal leereszkedett a partról s eltűnt a nélkül, hogy meglátott volna. Mind ez pillanat müve volt. „Előre az úton" súgta most Hodun „siessünk apart körül, hogy megelőzzük." Szaladva kerültem meg a gerincz allját s a mint kiértem oda, honnan már a Duracska völgybe fordúl az út, a tarvad már átugrott a medren s a túlsó parton hatolt felfelé — de a szarvas nem volt veltik. E völgynek mind a két oldalát mellig érő bokorsürüség lepi s itt meg kellett