Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-11-30 / 33. szám

526 — ha jól emlékezem két órai lovaglás után — végre a Gyilkos nevü havashoz értünk. Fölséges példánya az őserdőknek. Sötét, komor, mondhatni fenyegető kinézésű hely, mi első látásra igazolja a ráruházott név jogosultságát. Eg felé nyúló magas fényük, merev mozdulatlansággal ott állva, komoran tekintenek maguk elé. Odább, a mélységben, a fergeteg által ledöntött s már kiszáradt szálfák leírhatlan, vad rendetlenségben egymásra hányva; de ime, a természet a pusztulás, a halál eme szomorú képének hatását enyhíteni akarva, a kihalt, évszázados fák hulláit a legváltozatosabb alakú levél- és máj moh ok (Laub und Lebermoose) meg zuzmók puha, zöld takarójával vonta be. Eme zöld, néhol egy lábnyi vastag növényszövet közül vegyesen bors-boróka *), áfonya (Vaccinium myrtillus), páfrány félék emelkednek ki itt-ott egyes csoportokban, másutt egymásba fonódva olly sűrűséget képeznek, mintha a vándornak útját akarnák állani, hogy ne hatoljon be az erdő titkos, szent rejtekébe, mit szíizies eredetiségében megóvni akarnak az ember fürkésző tekintete elöl. Odább néhány rohadó törzset nem lepett el a moha, azok úgy hevernek ott, mint csontvázai az elhalt erdőrésznek, de ha éjjel megyünk el mellettük, csodás, halvány fényben látjuk ragyogni, mit a költő olly szépen magyaráz ki, azt mondva e halvány fényről, hogy: az a halott fának elmúlt szép tavaszokróli síri álma. ... Keskeny ösvényünk elkanyarúl, s előttünk szédítően magas, óriás kiterjedésű szürke szirtfalak állanak, mik fölött parlagi sas röpül tova, éles füttyével zavarva e hely néma csöndjét. A hegytorkolatot mind szűkebb körben szorítják az óriás szirtek s mi, mintegy titánok vára kapuján át, lovagiunk köztük el, újból be a sürü százados fényük közé, elhagyva a sólymok és sasok háborítlan birodalmát. .. Egyszerre meglepő kép tárúl föl előttünk; ollyan, minőt csakis igen ritkán nyílik alkalmunk látni. Hosszú, mély hegyi völgy áll előttünk, az azt körülvevő hegyoldalakat fenyvesek borítják, mik a völgyet ellepő tó vizében tükröződnék, minek felszínén sok helyütt kiszáradt fényük csúcsai tűnnek föl, tiszta vizében pisztrángok játszadoznak s felette halkan szárnyal tova a szép halász-sas **). E mélységet — mit jelenben a tó vize lep el — előbb fényük boríták, miknek árnyában vágtatott tovább egy szilaj hegyi patak, de mintegy tizennyolez év előtt fellegszakadás alkalmával beomlott hegyrész elzárta a völgy kijáratát és ekként a patak és az erdei forások vizei, utat nem lelve, tóvá gyűltek össze, minek martja hosszában, néhol alig arasztnyi szélességű úton, haladtunk tova. Hátrahagyva a tavat, még pár óráig lovagoltunk a fenyveseken át, mig végre a Békás nevü havasba értünk, hova már a keselyük kedvéért is vágytam. E hely kevéssel emelkedettebb, mint a közel moldovai fennsík, százados fenyükkel s közöttük egyes nyírfákkal benőve, rakonczátlan havasi pataktól átmetszve. Ennek jobb partján mintegy 600 láb magas, messze tova- nyúló mészkőszirttal áll, minek meredek oldalaiba sok mély üreget vájt az idő vasfoga. E szirtfal gyönyörű látványt nyújt magasan fölülemelkedve a hatalmas fenyvesen, de én, megvallva az igazat, nem igen merültem el a szép kép nézletébe, hanem fürkészve tekinték körül, keresett madaraim után. *) Juniperus intermedia Schur. Ez nem tévesztendő össze a Juniperus nana nevü törpe borúkéval, a melly tudtomra Erdélyben nem jő elő. **) Csonttörö liarács (Ilalietos albicilla), weissschwänzige Seeadler.