Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-10-30 / 30. szám

481 29-clikén. — Tunis és Ag-nes ma megjöttek. Az elefántok nyomát nem találták, de lőttek egy-két bölényt, kecskét és gnú-t. Nagyon panaszkodtak a roppant hőségre és rosz vízre. Ez elhagyott sivár hegységtől nagy örömmel váltunk el. Az Umsuti folyamon ismét átkeltünk, délnyugoti irányban tartva; egyre elefántokat kerestünk, de nem lőttünk egyebet, mint a mi a nép élelmére szükséges volt. Nagy bajunk volt egy bölénynyel, melly mielőtt megejthettük volna, egészen elvadult s jobbra-balra bőszült rohamokat intézett ellenünk. Reggel óta mintegy negyven mértföldetTaladtunk. Kaffer csontvázakat láttunk akármennyit. Jul. 2-dikán. — Nagy bánkódás fog elő, ha a mai nap dolgára emlékezem. Korán reggel az elefántok friss nyomára bukkantunk s azonnal néhány lelőtt bölénynyel gondoskodtunk kaffereink élelméről, bogy aztán az elefántok közelében ne kelljen tüzelnünk. Nyomukon jártunk mintegy délutáni három-négy óráig, midőn egyszerre megpillantottuk a csoportot, tágas térségen legelészve. Nagyjából megbecsülve, lehetett valami háromszáz darab. Azonnal uralkodó állást foglaltunk, honnan minden mozdulatukat megleshettük s tekintetük elöl el voltunk rejtőzve. Képtelen vagyok szóba foglalni a rendkívüli érdekeltséget, mellyet ezen óriások látása bennünk költött, kivált midőn első ízben pillantottuk meg, száz meg száz mértföldnyire követvén csapásukat. Valóban nagyszerű látvány, otthon saját tanyájukon szemlélni őket, a mint kényelmesen rágcsálnak s ollykor-ollykor sajátságos, harangszóhoz hasonló hangjokat hallatják. Ott tanyáztak biztos nyugalomban — némellyek békésen legelve a sürü, buja fűben, mások a forró-övi nap sugáraitól óvakodván, a lecsüngő ágakról szaggatva a bogyókat s ollykor fákat meg gallyakat öszszevissza rángatva, tiporva. Helyzetük e nagy s kevés fával benőtt térségen ránk nézve igen szerencsétlen volt, mert nem voltak lovaink. A ló illy esetben elkerülhetetlen; de, hogy e hiányon némileg segíthessünk, az öreg vadász, kinek nézetét illyenkor igen nagyra becsültük, azt javasolta, hogy gyújtsuk fel a füvet s így a lánggal fogjuk körül őket. Tunis meg én eleinte elleneztük s azt indítványoztuk, hogy háljunk meg itt s kezdjük meg támadásunkat korán reggel; egy teljes nap lévén akkor még előttünk, ha így cselekszünk, bizonyosan egészen más eredményre jutunk. Szerencsétlenségünkre a más nézet győzött s így történt, hogy mielőtt a láng csak félig körül fogta volna, a nap már leáldozott a láthatáron. Most már mindenki belátta a kísérlet balgaságát, de az volt a kérdés, hogyan fordítsuk még lehetőleg hasznunkra. Mint végső mentséget azt ajánlottam, menjünk be a bűvös körbe minden áron s biztosítsunk magunknak legalább két bárom vén hímet; de semmi sem bírhatta rá társaimat, hogy ezt megkísértsék, vagy hogy helyben maradjanak, míg hát én magam vállalkoztam erre. Már késő volt; a sötétség elfogott s mi elszalasztottuk e szép csoportot, alig tüzelve kétszer-háromszor, azt is sükertelenül. Ez keserves csalódás volt, de a vadásznak soha sem szabad kétségbe esni. Ha az egyik vad nem sikerül, kísértse meg szerencséjét másban, a hol olly nagy a választás. Ez este egy szép vén figefa alatt tanyáztunk, mellynek terebélyes ágai alatt nem egy vadász találhat menedéket. (Folyt, következik).