Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-10-20 / 29. szám

467 pen elfecsegtük kalandjainkat, takaróink alá bújtunk s nemsokára mély álomba voltunk merülve. Éjfél tájban nagyon udvariatlan módon riasztott fel egy oroszlány bőgése, s felugrálva tanyánk kellő közepén láttuk tüzes szeme villós fényét sugározni. Egy ugrásra mind a bokrokban voltunk, hová fegyvereinket rejtettük vala, hogy megóvjuk a nemrégiben megeredt esö ellen. Sötét volt, hogy egy tapodtnyira sem lehetett látni. A kafferek, szintolly gondatlanul mint jó magunk, kialtatták volt a tüzeket, s most éktelen ordítással rakásra botorkáztak. Nehéz lett volna megmondani, ki volt hangosabb, ök-e vagy az állatok királya. Egy-kettőnek még is volt annyi lelki ébersége, hogy száraz füvet szórt a kialvó félben levő parázsra; de mielőtt megvilágíthattuk volna ellenségünket, visszavonult a bozótba. Több lövés esett utána azon irányban, mellyben eltűnt, de sükertelen. Leginkább megütköztünk azon, hogy zsákmánya nélkül vonúlt vissza, tőszomszédjába ugorván három kaffernek, kik lábunknál a tüz mellett feküdtek, s kiknek egyikén rajta hagyta körmei nyomát. A szegény ficzkót egészen megzsibbasztotta a félelem, a másik kettő félre szökött; de mindezen zűrzavar közepette ö felsége meg se mocczant. Alkalmasint a kafferek bábeli lármája zavarta el, megmentvén illy módon szegény Nungay életét. Ideiglenes sövényt keríteni s jó tüzet rakni, ez az egyetlen módja, hogy illy rohamok ellen biztosítsuk magunkat, de mi mind a kettőt elmulasztottuk. Fél óra múlva ismét mindnyájan aludtunk. Reggel fölfedeztük, hogy az oroszlány az én éjjeli nyomomat követte ; s megmérve három ugrását a bokortól, úgy találtuk, hogy e tér meghaladja a harminczhárom yardot, tehát a tizenegy yardot egy-egy ugrásra. Tartózkodása helyét nem bírtuk kikutatni, de kutyákkal ez alkalmasint sikerült volna. 26-ikán. — Délután átkeltünk a Tessani folyón; láttuuk több vízilovat, lőttünk is egyet s azon hiszemben távoztunk, hogy ezenkívül még kettő bukott el, de a más nap reggel visszatérő kafferek megnem találhatták: alkalmasint az Umsuti-ba menekültek. Az öreg Baas, ügyes fogással élve, az egyiket a folyó partjára a cserjébe csalta, piros kendőt akasztván ki oda. Lám, tehát a vízi-lovat is bántja a kíváncsiság, s ez esetben az lett a következése, hogy fáradságáért golyót kapott a szemébe, jóllehet a vén puska jó ideig nem akart elsülni. Azonban száz meg száz illy felsülés sem képes ezt a kemény-fejü holland népséget meggyőzni a felöl, milly roppant előnnyel bír a gyutacsos fegyver. Kocsisom egy derék bölénybikát s egy gnu-t lövött a legénység számára, de a víziló húsa jobban ingerelte őket. 27-ikén. — A mint ma reggel elindulóban voltunk az elefántok után, azon vettük észre, hogy embereink felzendültek. Határozottan megtagadták a további kísérést ha tervünk mellett maradunk, hogy átkelünk a Bambo folyón, félelmök okáúl pedig az „umcoula'geafa" vagyis nagy nyavalyát hozták fel. Néhány nappal előbb hasonló lázangó kedvben voltak s akkor az öreg vadász tanácsára egy rakás gombot (macanda umgazi) osztottunk ki közöttük, csak hogy rábírjuk, hogy a nagy Bambóig kisérjenek s ott bevárják, mig a Delogabay-tól visszatérünk. Én nem helyeseltem ezen eljárást, mert azon vélekedésre bírhatja őket, hogy egészen hatalmukban vagyunk, és fölhasználván ezen engesztelő bánásmódot, kétségtelen arra határozzák magokat, hogy megosztoznak mindenünkkel aztán itt hagynak, s magok kezére folytatják a munkát. Nyilván, válságossá lett a mi dolgunk. Ha volt valami tulajdonság,