Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-07-30 / 21. szám

329 sárgafehér búzaszalma töretével hintette be a talajt; szerinte ez nem ijeszti el a párrluczot zsákmányától, mig nekünk a czélozhatást nagyon megkönnyíti. Napáldoztakor kalauzom és én felmásztunk a machanba. Alig lehetett reményünk, hogy a párducz illy kora este jelenjen meg, suttogó beszélgetést kezdettem tehát öregemmel a machan-lesröl átalában, mit ö a legderekabb, mert legbiztosabb sportnak tartott. Tele volt furcsánál furcsább esetek elmondásával, mellyek vele és másokkal történtek s mellyek közül másnap reggel én csak egyre emlékeztem úgy, hogy leírhassam. Valamikép az emberevő tigrisekre került a szó s én azt találtam tőle kérdeni, volt e már lesben illy emberevőre, az általa megölt ember hullája fölött ? — Voltam, felelte ő, de nem óhajtom ismételni, mert szörnyükép büdös; ezenkívül épen nincs kedvem Bhut-okkal *) és hasonlókkal érintkezésbejönni. — Hogyan ? kérdém, azt hiszi tehát, hogy a megölt ember hulláját rosz lélek szállja meg? — Hogy ne hinném? a tigris által megölt embert nem lehet megégetni, mert az illyen az emberevők védszentjének Slevi-nek esik hatalmába s lelkének nincs többé nyugalma. — Lárifári! feleltein én — s aztán ha úgy is volna, mért gátolná ez a tigris lelövését zsákmánya hullájáról ? — Nem tudom mért, de annyit tudok, hogy ezt tenni nem tanácsos az után, mi Padam Singgel vagy Pouhrival történt, semmi kedvem sincs hozzá. — Na s mi történt vele? — Nem sokból áll, de talán még se mondom el, mert önök sahik úgy sem hiszik el az illyen dolgokat. Biztatásomra azonban az öreg shikari, a bagót előbb megforgatván szájában, a következőket mondta el: — Az ide mintegy harmincz coss-nyira fekvő Pouhri falut néhány év előtt egy tökéletes „shitan" (emberevő tigris) háborgatta. Nagyon öreg s rendkivül ravasz állat volt. A faluból ki a síkra két szakadék vezetett s az ezek közti hegyen tanyázott. Mihelyt faluból kimenő embereket pillantott meg, azonnal a szakadékba csúszott le, villámként csapott az utasok közé s egyet menthetlenül elvitt. Hasztalan volt minden ovatosság, a szörnyeteg túl járt az emberek eszén s olly loppal támadta meg őket, mint erre csak emberevő képes. Néha több napra elhagyta tanyáját s illyenkor a szomszéd falvakban űzte mesterségét. Szóval a Pouhri utat, melly pedig több nagyobb faluba vezető országút volt, teljes ostromzár alatt tartotta s már senki sem mert arra járni. E miatt aztán nagyon megszorúlt élelem dolgában, mert emberhúsra szokván, máshoz nyúlni többé nem akart; s igy lassanként egészVfaluszélre bekalandozott s néhányszor a házak tövében támadta meg a gulyát itató Aheereket. A bivalyok azonban, mellyek gulyában nem félnek a tigristől, mindannyiszor elkergették. mielőtt bajt okozhatott volna. Uly ismételt kudarczok után az emberevő arra *) Keletindiai hitrege szerint a „Bhut" rosz lélek, melly kisérteni jár tél, meglepi az elhagyott hullát s az élőket zaklatja. 21*