Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-10 / 7. szám

100 — ez 1821-ben volt—hatvanegyet írhattam be mint összes számot vadászjegyzökönyvembe. — E könyvet, mellybe én az adatokon kivül időnként tapasztalásaimat is fel szoktam volt jegyezni , velem lakó unokaöcsém érdektelten szokta forgatni s mióta őt szerk. úr lapjában valóközremunkálásra felhívta, untalan sürget: közölném tapasztalásaimat (vagy, mint ő ezt új magyarsággal nevezi: élményeimet) a „Vadászlapban." Ellenvetéseimre, hogy hiszen én ezeket csak magam számára írtam s így nem kinyomtatni való dolgok : a fiú azt felelte, hogy majd rendbeszedi kissé a stylust (ő ezt irálynak hívja), szerk. úr pedig kisimítja; szóval rávett, hogy az erdei szalonkára (az én időmben ezt is egyszerűn csak snepfnek mondtuk) vonatkozó adatokat könyvemből kiírhassa. — Ha már ennyire voltunk, tovább is mentem s a múlt tél hosszú estéi némellyikén emlékezetből is dictáltam öcsémnek egyetmást — és így történik az most, hogy én szerk. úrnak ezt az irkafirkát küldöm; ha érdemesnek találja a kíigazitásra s ha gondolja, hogy lesznek a kik elolvassák, ám tessék azt közölni a vadászújságban, de nevem aláírása nélkül, nehogy még azzal csúfoljanak, hogy vén koromban irónak állottam be. A ki egyébiránt stb. stb. Olly élénken, mintha csak tennap lett volna, emlékezem 1801. sz. Mihály napjára ; ekkor volt tizenötödik név- és születésnapom s ennek emlékére atyámtól — egy puskát és a puskaportülöktől kezdve minden készlettel felszerelt tarisznyát kaptam. Boldog Isten ! milly becses kincs volt szemeim előtt e régi kovás fegyver, mellynek csöve alkalmasint már a kuruczháborúban szerepelt s mellynek nem épen gyors süléséta: „csk — pff—bum!" hangok jellemezték ; milly naggyá tett engem önmagam előtt annak tudata, hogy e fegyver sajátom s hogy ezentúl — nem csak mint eddig : atyámmal s az ő felügyelete alatt — hanem egyedül is, kényem kedvem tetszésem szerint mehetek vadászni ! Különféle kisebb nagyobb haszontalan madarat, sőt szölöalljban lesen nyúlat is lőttem volt már ezelőtt ; ezentúl a varjúra, mátyásra, rigóra stb. megvetéssel néztem s vadászambitióm fogoly, nyúl, róka s mindenek fölött erdei szalonkára törekedett. Más ifjak kökény- vagy bogárszem, hókebel, rózsaajk után epedeznek — én, a szó legforróbb értelmében a szalonkába voltam szerelmes. Szalonkát lőni ! ez volt vágyaim Mekkája. Még 1801. őszén s a következő év tavaszán és őszén a hasadó hajnal már künn talált az Anstandon vagy is a lesen, este pedig tellyes sötétben — s óh fájdalom mindig üresen érkeztem haza. Nem húzott, vagy alant és sebesen repült, vagy puskám sült roszúl — szóval nem bennem volt a hiba, t. i. mentegetödzéseimben mások előtt, kik kifogásaimat — roppant boszankodásomra, kétkedő mosollyal hallgattákE hitetlenség annál inkább bántott, mert öntudatom vádolt, hogy lőhettem volna biz én már többet, ha mohóságom és hevességem miatt el nem szeleskedem a lövést. — Aztán, álmaimban milly gyönyörűen húztak felém e madarak, milly pontosan lőttem le őket, mint rohantam felvenni a lekapottat — s arra ébredtem fel, hogy szalonka helyett a paplant markolászom ! A valóságban pedig, mintha csak megbabonázták volna csövemet; egy tavasz és két ősz alatt minden szalonka el ment előle. — Hiába tanácsolták nekem, hogy ne heveskedjem s ne lőjjek még jól czélba nem vettem; továbbá hogy, ha a szalonka egyenesen felém jő , egy jó bakarasszal a csórja elé ezé-