Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-20 / 5. szám

69 egyikénél a kerületi erdész, ki kalauzul ment elől , suttogva mondá társához : „Már most hátra se nézek többé, mert itt a lovasok közül egyik vagy másik okvetlen le fog zuhanni." De ez még sem történt soha. Illy vállalatoknál ö természetesen mindig elöl járt, saját veszélye iránt a legnagyobb közönnyel viseltetett ; de ha társai közül valakit veszélyben tudott : azon hideg, majdnem gunyoros egykedvűséget, melly arczának rendes kifejezése volt, részvét váltotta fel. Egyszer utunk egy meredek sziklalaphoz fektetett gyaloghidon vezetett át, mellyen már a lierczeg és többen kik ott vadásztunk, túl voltunk, midőn társaink egyikének lova, lábbal áttört és az oda fektetett fatörzs és a szikla közé rakott rőzse és kövicsek a mélységbe siklottak le.—E zajra a herczeg, ki épen előttem lovagolt, olly meglepő részvétet nyilvánító kifejezéssel és felkiáltással fordúlt vissza, amiilyenre szokott jegessége után itélve képesnek sem hittem volna ; és csak miután látta, hogy a ló visszanyeri az egyensúlyt, és a lovast nem fenyegeti többé veszély, folytatta útját előbbi egykedvüségével. Ha ez saját lovának lába alatt történik, arczkifejezésén a legkisebb változás sem lett volna észrevehető. Mert ő a veszélyt szerette, sőt gyönyörködött benne és felkeresésében olly élvezetet talált, melly az élet gyönyöreit közönyös egykedvűséggel fogadó férfiút szinte felvillanyozta, vidorabbá tette és mellyel okvetlen vissza is él, ha nem tartott volna attól, hogy illykor másokat saját veszélyeiben kell részesítenie, a mitől pedig nemes érzelmei tiltották. A vadászat mellett különös kedve telt jó hámos lovak tartásában. Noha gyenge testalkotásánál fogva nem birt azon izmossággal, mi egy erős fogatnak fékezéséhez nélkülözhetlenül megkívántatik s e mellett igen rövidlátó is volt : mégis azon szenvedélyes hévvel, mellyel a vadászatban vett részt, ragadta meg gyönyörű négyes fogatainak gyeplőit. A sebes hajtásban azt az élvezetet kereste, mi általában a minden veszéllyel való szembeszállásban rejlik ; a sebes mozgásban idegessége örömérzést, megnyugtatást talált. A szerencse ebben is védte. Egykor meredek lejtőn hajtott le és nem engedte hogy mellette ülő barátja a kerekkötő sarút ejtse le — mi olly műtét, melly az odavaló szekerek hajtó üléséről menésközben véghezvihető. „Ha megkötöd a kereket, eldobom a gyeplöket" mondá. Barátja erre mitsem adva a sarút leejté, de amint látta, hogy a herczeg szavát beváltván a lovak közé dobja a gyeplőket, a szekérről leugrott. A lovak vágtatva ragadták le a kocsit a lejtő aljáig és ott baj nélkül leérvén, maguktól megállottak, mire a herczeg a gyeplőket ismét felfogta és leért barátját azzal fogadta: Úgy e mondtam hogy eldobom a gyeplőket ? Sok hasonló esetet hallottam róla , mellyek közt csak azaz egy csoda volt, hogy nem történt soha nagy baja, mert egykedvüsége mindig növekedett, míg testi bajai nem kény szeritették, hogy a hajtással felhagyjon. Betegségének súlyosodása miatt már többször szokatlan panaszra iakadt; de még akkor is midőn már kórsága a járhatástól megfosztá, és csak fiai egyikére támaszkodva mehetett a szoba szőnyegén fel és alá, lelkének a törésig daczoló kitartása még sem tűrte, hogy a fájdalmak erőt vehessenek rajta. Kiment még a vadászatok hetében a hegyek közt fekvő erdészlakokba, és miután már lóháton sem érhetett fel oda

? hol leghatalmasabb szenvedélyének gyakorlatát élvezhette, sokszor láztól gyötörve