Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-10-20 / 29. szám

464 tön irtóztató ordítással szökött fel, mintha keresné, honnét jött a golyó. Midőn ismét lötávolba jött, véletlenül ép olly sürü bozót választott el tőle, hogy lehetlen volt másik fegyveremet ellene használnom. Pár perez múlva ismét útnak indúlt s minden telhető gyorsasággal a hegység keleti lejtője felé tartott ; mire magam sietve fegyveremet megtöltvén, ugyanezen irányba szaladtam. Ettől fogva már a vérnyomok sokkal sűrűbbek lettek ; a fenevad minden százszáz lépésre összerogyott s a földön hempelygett, miből meggyőződtem, hogy mindenesetre halálosan van sebezve , sőt olly közel is jutottam már hozzá, hogy csupán zaja után követhettem. Nagy köröket képezve, siettem előre egy ideig, azon reményben, hogy majd útját szegem, de végre a tér olly akadályos, a bozót pedig olly sürü lett, hogy utói sehogy sem érhettem. Végre azonban a fáradság és éhség erőt vett rajtam; több volt már 24 órájánál, hogy nem ettem s igy erőm a tökéletes kimerüléshez közel volt. Ennek folytán viszszamentem Batnába, hol három napi nyugalmat szántam magamnak azon szilárd feltétellel , bogy a mint ez idő lefolyt, a fenevad üldözését azonnal folytatom, annyival inkább, mert igen jól tudtam , hogy a mennyire a nyúgalom az én erőmet helyreállítandja, annyira fogja a szenvedés és vérvesztés ellenemet megviselni s így majd könnyebb lesz őt utolérnem. Negyed napra már ismét Borzoliban voltam, azon a helyen, hol legelőbb véltem a fenevadat fellelhetni ; ez azonban azalatt messze távozott volt s valahol a bozót s az ős erdők közt húzta meg magát. Újból utána mentem s ismét láttam, hogy mindenütt a hol megpihent igen sok vére folyt el. Lassan, csöndesen s újjamat mindig a ravaszon tartva mentem a bokrok közt, minden perezben várván, hogy valamellyikből egyszer csak előugrik s rám rohan. Nagy bajomra azonban lehetlen volt egészen nesztelenül haladnom, mert az ágak közt kellett útat csinálnom s így e zaj vagy hírtelen megtámadtatásnak tett ki, vagy pedig az oroszlyánt előlem elriasztotta. Rögtön ép a vaczokra akadtam, hol a három szünnapot töltötte volt. — Nagy meglepetésemre épen előttem kelt ki belőle s hanyatt homlok rohant le az ösvényen, melly a legközelebbi hegyzúgba vezet; de olly hamar állott odább, hogy meg sem láthattam s csupán lépteinek robaja ütötte meg fülemet. Megvizsgáltam a helyet köröskörül. A fenevad kitépett fűből s a bokrok letördelt ágaiból magának kényelmes ágyat készített. A föld s az összetolt kavicsok véresek voltak s fekhelye annyira össze volt heverve, hogy ebből is látszott, miszerint fájdalmában sehol helyét nem lelhette. Menekvésének gyorsasága azonban azt tanúsította, hogy daczára a két sebnek és sok vérveszteségnek még igen sok erővel bír s az ösvényen lefelé néha 7 — 8 métre hosszú szökéseket tett. Mintegy 200 métrenyi távolban ismét megpillantottam öt, még mindig a leggyorsabb futásban. Most azonban észrevette, hogy közeledem ; pár lépéssel tovább megállt s a mint én csak tovább haladtam, felém fordúlt s támadásra készült. Mikor már alig 150 lépésnyire voltam tőle , még akkor is ott állt, olly kihívókig, mintha csakugyan be akarna várni : fejét magasan tartotta, fogait vigyorgatta,