Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-06-20 / 17. szám

2G8 dik kettős lövésre melly szintén talált, Tamás már nem tudta hova legyen örömében g csodálkozásában. „Meg nem foghatom — kiáltott fel — hogy lehetnek olly emberek , kik minden lövésre találnak, még én ennek ép az ellenkezőjét teszem. Ez aztán már csakugyan nem igazság!" Eh! ha csak én tudnék úgy lőni mint ez a kapitány , nem lennék ama gyalázatos kényszerűségben, hogy mások vadját hajhászszam. S így nincs más mód benne ha vadat akarok enni. — Ám legyen !" Illyetén módon lelkiismeretét s becsérzetét némileg megnyugtatván, újra a kapitány után indult, ki most egy közel levő pagony felé vette útját. Mint ügyes vadászokon is gyakorta megesik, úgy a kapitány előtt is hirtelenében ugrott fel egy kan nyúl, a nélkül hogy annak idején észrevette volna. Rálőtt, de az első csövei elhibázta ; ez is könnyen menthető, kivált ha valaki annyira siet, hogy csak találomra lő vagy ha a kilőtt srétnek fele itt is ott is az ágakban marad ; a második lövésre azonban, mellyet ép nyiltabb helyen küldött utána, a nyúl felbukfenczeit s pedig Tamásnak legnagyobb örömére, ki már pillanatig azt hitte volt, hogy csakugyan elillan. „No — szólt erre magához biztatólag — most itt az ideje, hogy mi is jelentkezzünk" s minden késedelem nélkül a fegyverét újra töltő kapitány elé lépett. — Ez aztán már dicső lövés volt uram, szerencsét kivánok önnek hozzá. De e nyúl meg is érdemiette, mert ugyan derék. — Köszönöm a szerencsekivánatot ; a nyulak itt a vidéken egyátalán mind igen szépek s kövérek — felelt a kapitány. — Fogadni mernék, hogy ez nehezebb kilencz fontnál. — Hogy kilencz fontnál nehezebb volna, alig hiszem ; de ha elfogadjuk hogy nyolcz font, már ez is több az elégnél. — Fogadok, uram, hogy kilencz font s tudom, megnyerem a fogadást. De e teher önt hátrálni fogná a lövésben, mi pedig nagy kár volna, mert olly remekül lő, a hogy lőni még senkit se láttam. — Már ezen nem segíthetek, ha egyszer beleaprog.attunk a levesbe, szükség hogy meg is együk — szólt a kapitány mosolyogva — aztán már a szokás úgy tartja, hogy ha ellőjük a nyulat, úgy czepelnünk is kell, ha élvezni akarjuk — nincs más mód benne. — De bocsánat, tudom én egy igen egyszerű módját annak, hogy ön e czepeléstöl megszabadúljon s ez az, hogy adja ide nyulát, majd én viszem. —Hova gondol ön! azt csaknem engedhetem hogy ön az én kedvemért vesződjék. — Nyúgodt lehet ön, mert ez rám nézve csak igen nagy szerencse s épen nem vesződség leend. Valódi Herkules-vállaim vannak s minél nehezebb táskám, annál nagyobb gyönyört nyújt a járáskelés. Azután meg e miatt én úgysem fogok a szokottnál roszabbúl lőni, mert ez lehetlen, miután én mindig igen roszúl lövök ; annyiból pedig mondhatlan gyönyörűségemre fog szolgálni, hogy úgy az ön közelében maradhatván, legalább alkalmam leend csodás ügyességét, szerencséjét s remek lövéseit bámulhatni. (Vége következik.)