Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-05-10 / 13. szám

205 2Ö0 fogoly, főként hideg ősz felé, minden egyes fölveretésével egyegy dülős földet röpül egyszerre egyenes irányban s lia tárgyakat talál, mellyek mögé leereszkedve röptében más irányt vehet, megteszi azt s számtalanszor a lebangoltságig roppant gyaloglás után akadunk ismét a menekvő fogolytelepre. Télen rendszeres fogolyvizslászatról szó sem lehet. — A fogoly nem várja be a vadászt s a sebesen nyomozó vizsla előtt nem robban fel, hanem gyors futással keresi a távolt és ott kel szárnyra, hogy az nap többé rá se akadhat. Mindazonáltal a foglyázás vizslászataink legkiválóbb, legnemesebb tárgya. A minden vidéken szakadatlanul üldözött nyúlat ritkán sikerül megállnia; a közeledő neszre, főként gazosokban észrevétlenül, még elég jókor kiszökik vaczkából s a meredten álló vizsla előtt csakis a friss fekvést leli a csalódott vadász. Az erdei szalonka tüskebokrokkal elárasztott erdeinkben olly rendkívüli fáradsággal és ruhapusztitással jár : hogy ritkasága mellett is, valóban alig érdemli meg az áldozatteljes utánjárást; mi azonban ketten hárman, annak idején egyre üldözzük őket s arczunk előtt keresztbe tett karokkal és fegyverrel védjük bőrünket amegvérzés ellen s nem vagyok túlzó, ha állítom, hogy majd minden szalonka vadászati kirándulás egyegy nadrágba kerül; vizslánk többnyire könyboritott szemekkel hagyja el a vadásztért. A tüskebokrok közt nem igen leljük fel a szalonkát, de a szabadabb téreket azokon keresztül fedezhetjük csak fel. Hic Rodus, hic salta! Ezt nevezem én azután vadászati szenvedélynek. A viziszalonka és vadkacsa vadászatainknál, nagy terjemü rét és sikvizeink mellett, vizsláinkat csakis arra használjuk : hogy azokat fölverjék s lövés után kihozzák s e tekintetben vizsláink dicséretes szolgálatokat is tesznek. Nem ritkán a sebzett kacsa, vizslánk üldözése elől, vizfenékre menekül, hol a hinárba csimpajkodva, vagy ép a vizalatti gyomok alá rejtőzve, inkább ott válik meg életétől, semhogy többé föladná magát; azonban vizslánk utána bukik s a viz alatt is fölkeresve prédáját , azzal ura lábaihoz úszik. Érdekesek vizivizslászataink különösen nyár vége felé, a midőn a kacsák, jelesül a legnagyobb faj tőkekacsák már anyányiak, szárnyuk tolla is már csaknem egészen kinőtt; de azért még vagy épen nem, vagycsak nagy nehezen tudnak felröpülni. Ekkor sásas lcákás mocsárainkat keressük fel s azokat minthogy vizeik többnyire csak bokáig, nagy ritkán térdig érnek, hárman négyen egy széltiben megindulva, hajtjuk meg; vizslánk apróra meggázolja a mocsárt ; a röpülni nem tudó, vagy a röpülést megkísérlem bátortalanabb kacsák, üldöztetésük közben, a mocsár széleire vonulnak s ott a lenge gazosba rejteköznek; a vizsla csakhamar fölleli, egyideig megállja, majd azután egyenkint s elevente összeszedi s a vadászhoz hordja őket; a nehéz röptű fiókkacsát pedig, fölemelkedésekor kapja el, úgyhogy néha 15—20 darab esik martalékúl mielőtt csak egy puskalövés is történt volna. Vizi vadászatainknál Tiszánkat is méltassuk némi figyelemre. Ollykor a virányos tavasz kellemeit szabadban élvezendők, sőt még a tikkasztó nyár folyama alatt is, vizi vadászatainkkal kapcsolatban pusztái társas mulatságokat is szoktunk rendezni. Ki a Tiszára vidor barátim !