Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-20 / 8. szám

119 makogását, fejét rögtön azon irányba fordítja , füleit hegyezi — s ime most már mi is halljuk a közeledő makogást, rögtön reá megjelen a szalonka, olly egyarántos lassú repüléssel húzva, hogy kapanyél és nem puska való annak a kezébe, a ki elhibázza. Ellenben hideg szeles időben, midőn egész tisztáson kell felállanunk, mert másutt az alacsony bokrok fölött villámsebesen elcsapó szalonkát alig egy másodperezre láthatnák : illy estén a snepf nem jelenti jöttét makogással, hanem úgyszólván váratlanul , némán suhan és tűnik el gyorsan — s ekkor legény a talpán ki ellövi, mert bizonyságát adja annak, hogy ért a kapvalövéshez s bír a szükséges határozottsággal és gyakorlott szemmértékkel. Egész életemben mindig egyedül szerettem szalonkalesre járni, sőt fiatal koromban kutyát se vittem magammal, leginkább azért, mert Feldman májfoltos fehér cseh vizsla volt s a fehér alapszint messziről meglátván a szalonkák, hirtelen megfordúltak. A tapasztalás azonban megtanított, hogy az errevaló vizsla nélkülözhetlen, mert vajmi sokszor megesik, hogy csak szárnyaljuk a madarat s illyenkor minden pillanat drága ; a kutyának rögtön a mint leesett utána kell mennie, hogy ideje ne maradjon elmászni és elbújni. — E végre később mindig volt egészen májszinü vagy fekete kutyám ; különösen egy Caro nevű vakengedelmességü vizslám volt a leseken inegbecsülhetlen ; az okos állat meg se mocczant mellőlem a lövés előtt, de alig dördült ez el s ő már a lehulló madár elébe sietett és ezt nem egyszer kapta el, mielőtt a földre eshetett volna ; a szárnyaltat pedig pontosan felkereste és elhozta. Távol attól, hogy magamat tekintély gyanánt feltolni akarjam, én itt csak azon tapasztalásaimat sorolom fel, mellyeknek köszönhetem , hogy évek hosszú során át — lesen tett lövéseim közül átlag véve huszonhatra esett egy hibázás. Meglehet, hogy sok ollyat fogok elmondani, mit mások is csak olly jól tudnak mint magam, vagy a mit tán mások már jobban megirtak : de az is lehet, hogy egy némelly tanácsomnak lesz a ki hasznát lássa. Harminczkét éven át mindig egycsövű fegyverből lőttem s csak is 1834-ben, midőn unokaöcsémet diáknak vittem fel Pestre, vettem magamnak egy percussiós duplát az öreg Kimernél, ki — a mint hallom — fiával és unokájával most is folytatja üzletét. A mai fiatalság kezében duplapuskával született és nőtt fel s rendesen azon bizalommal lő, hogy ha a balcsővel el is hibázza vadját, majd utána pörköl a másikkal; én azonban megszoktam volt a gondolatot, hogy csak egy lövésem van s ezért a szalonkát mindig a legkedvezőbb helyzetre várom, t. i. ha erre van idő. Legkedvezőbb helyzet pedig az, ha a snepfet szépen el hagyjuk húzni magunk előtt s utána lövünk. A rézsút, de főkép a hátulról tett lövés a legbiztosabb. — E szabály alól csak akkor teszek kivételt, hat két szalonka iizekedve húz felém ; ez esetben már 35 lépésnyiről is eleibük lövök olly czélból, hogy a széthordott seréttel mind a kettőt érjem — a mi nekem csakugyan sokszor sikerült is. Ha pedig az egyik olly távolról követi a másikat, hogy mindakettőnek lekapására nincs kilátás : akkor mindig az elsőre kell lőni; de ha már homályosodni kezd, akkor jobb a hátulsót venni czélba, mert ez rendesen a hím s ez — ha az elsőt (a nőstényt) lőttük le, azt hiszi hogy párja csak élelmet keresni vagy nöszvágyból vágódott le s gyakran egész a földig utána csap le s mire újra felemelkedve látható lesz , többnyire már nem lőhetünk reá. Ha ellenben