Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-10 / 7. szám

Mint szenvedélyes régi vadász megszoktam a vészt, vihart, várakozást és nélkülözést. De az ujabb időkben a magyar annyiféle vésznek, viharnak, hasztalan várakozásnak s vigasztalan nélkülözésnek volt kitéve, hogy a legedzettebb test és tevékenységhez szokott kedély is — főleg ha , mint az enyém , már alkonyatra hajlik —• csak is visszavonulásban kereshetett hazafiúi fájdalmára enyhülést és reményt. Innen volt, hogy sem a tárgyszeretet, sem a tisztelt szerkesztő úr felszólításai nem bírtak hosszas hallgatásomból fölverni s alig hittem, hogy becses és melegebb pártolásra méltán érdemes lapja hasábjain még valaha találkozzunk. Azonban némelly lapokban legközelebbről annyi ferde állítás jelent meg, hogy megtörték hallgatásomat.^A „Wanderer"-ben olvasám, hogy gróf Degenfeldet Debreczenből Téglásra vivő útjában a farkasok megtámadták, hármat közülök lelőtt, de megbokrosodott lovai által elragadva, szánjából kihullott, lovai elnyargaltak s a később keresésére indult küldöttek csak bundáját s fegyverét lelték meg, őt magát a farkasok utolsó ízig felemésztvén. A bukaresti lap pedig az írja, hogy egy bojárnét, a mint a városon kivül szánkázott , farkasok rohantak meg, lovai megijedtek, ö maga gyermekével együtt szánjából kiesve, n ragadozók martalékává lett. Engem e hírek nem leptek meg, meglévén már szokva, hogy lia a szokottnál több hó hull és keményebb tél áll be : rémesbnél rémesebb farkastámadások, vadászkalandok folynak ki egynémelly szobatudós hírlapíró tollából, ki maga egy helységtől a másikig soha bokáig érő hóban se járt s eleven farkast csak kalitkában látott. — Az illy rémhírek teremtői nem járván a szabad természet testedző iskolájában, saját tapasztalattal nem bírnak, hitelt adnak dicsekvő vadászok nagyító elbeszéléseinek s 7