Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-02-28 / 6. szám

88 fogva, minél jobban megrohanták az illyes bokrokat s minél ügyesebben voltak rajtok és alattok a tőrök elvetve. Ehez különösen azon csel tartozik, hogy nagy hó után csak néhány bokorról verik azt le, vagy bogyót csak bizonyos vonalban eső bokrokon hagynak s ezeket hurkokkal jól megrakva, a többiről a gyümölcsöt lesodorják, úgy hogy az élelmüket kereső madarak szinte kényszerítve vannak ép azon bokrokat meg­szállani, hol kész eledel mellett bizonyos vész is várakozik rájok. E helyütt meg kell a húrost a fenyvestől különböztetnünk. Amaz (turdus pilaris (Krammetvogel) közönségesebb, valóságos rigófaj, háta barnazöld, melle fejér s fakó pettyes. Ezeket árulgatják a fölvidékiek egész füzérekben a nagyobb városok utczáin s a füzérben nem ritkán egy-egy ártatlan fekete rigót is látunk csüggni. A fenyves azonban (Ampelis garrulus, Seidenschwanz) sokkal ritkább és becsesebb s nézetem szerint nem tartozik a rigónemüekhez. *) Teste a húrosénál sokkal kisebb, de tömöt­tebb, fekete csőre kurtább s erősebb, tollazata hátán pirosbarna, mellén ugyanazon szinü, de halaványabb. Feje búbos, kormánytollai félköralakban legszebb sárgaszínű csíkkal vannak beszegve, mindegyik szárnytolla hegyéből pedig még egy piczi vér­vörös tollacska nő ki. Eledele majdnem kizárólag fenyőmagból áll s ez adja sültjének azon illatos, hasonlíthatlan ízt, minővel a húros nem dicsekedhetik. Fogása egyébként ép úgy történik, mint a húrosé s többnyire ezzel együtt akad meg a hurkokban. — Mindkét madárfaj a nógrádi és gömöri alsóbb hegyvidéket rendesen látogatja s innét jő a borsodi, gyalogfenyőkben szintén bővelkedő ezen tájakra is. Mult télen igen so­kat fogtak s a miskolczi piacz szinte el volt velők árasztva egész télen át. A Sajón túl a megyének egész észak felöli részében a Szuha, Boldva és Raka­cza közti hegyekben ismét szép őzvad álladékkal találkozunk, minek nem csak a te­rület magasb fekvése, kiterjedtebb s jól fenn tartott erdei, de a közlekedéstől elvon­tabb helyzete is kedvez. Ugyanitt több helyütt a császármadár is örömest fészkel s egészben véve ezen táj vadászat tekintetében a Bikknek második, ámbár csak kicsiny­beni kiadása. Említésre méltó őzálladék a galgóczi, Hegyestetőn az edelényi, Nagy­Völgyön, a szendrőládi kavacs erdőben, az ezzel határos Garadnán, és a martonyb nagy Rednek erdőben találkozik. Ellátogatnak ezenkívül a Szuhogy, Telekes és Ru­dobánya közti hegyekre s elhagyott bányatelepekre is, hol hajdan Gvadányi tábornok, a Rontó Pál és Peleskei nótárius hires szerzője vadászgatott, kinek lakát Rudobányán most is mutogatják. Ezen hegyekből hajdan sok réz került, s a bányászat szék- és műhelye a most egészen elhagyatott Rudobánya volt ; most a szomszéd Telekesi helységből a legkeményebb aczélnak való, jóságra az angolt is felülmúló vasérczet aknáznak, mellynél az a nevezetes, hogy az itteni rendkívül kemény kőnemet, mellyhez a vasércz tapad, eddig semmi tudós földész és vegytanár — bár a bel- és külföldi leghiresb bányászok megkísérték rajta tudományokat — meghatározni nem volt képes. Szendrő vidékén, melynek ősérdekü, most már alapjaiban is alig meglévő vára a török világból igen becses emlékeket szolgáltatott s melly minden oldalról alacso­*) Tudósaink „locska, selyemfarkúnak" nevezték el. Okén a rigóneműek, Voigt a selyem­madarak közé sorozza.

Next

/
Thumbnails
Contents