Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-02-20 / 5. szám

72 gár belopozhaték, de amint ösztönszerűleg ez egyetlen vidám pont felé közeledtünk, több kígyót láttunk onnét kibontakozni s a kőszikla hasadékaiban eltűnni s ugyanazon perczben két nagy bagoly szárnycsattogása riaszta föl bennünket, melly látatlan rejtekében, alkalmasint a bőséges denevér-tor után siestát tartva, közeledésünk zajára fölocsult s az erdő homályában eltüne. Társaimnak csöndet intve kissé megállapodtam , hogy az erdei kis szörnyek emez éktelen szinpadát jobban szemügyre vegyem. — A néma csöndet, csak a mohos kősziklákról leszivárgó viz egyhangú csepergése szakasztá félbe , mintha a természet e magány bús lakóinak egy clepsydrával akart volna kedveskedni, melly számukra a lefolyt unalmas perczeket jelölje. Elő állatot sem láttunk aztán néhány lomha tüzgyiknál egyebet, melly a fölázott talajon itt ott nehezen mászkált odább. íme a regényesnek, a költőinek, a kedvderítő erdei cserkészetnek egy árnyképe, mellyben merő csalány, bürök, denevér, bagoly, kígyó, gyík és még tudja isten milly förtelmes teremtmények undok csöndéletét látva vagy sejtve magunk előtt, akaratlanúl szétnézünk, valljon nem akadunk e még ezenfelül néhány vidéki boszorkány nyomára is, mellyek éjfélkor ide tán mérget főzni járnak. Egy. elvált kősziklára fölmászva, borzfogóim egy kisebb üreg felé kandikáltak s abból az egyik nagy örömmel egy szalmaszálat húzott ki, mellyet 'az előtt való napon a lyuk száján keresztül állita, most pedig azt eldöntve leié, annak jeléül, hogy a heveredni indúlt borz azt magával sodorta befelé. Azonnal gödröt vájt az ür szája elé s a vastőrt oda nagy óvatossággal fölállítva, mind ezt, mind pedig egy gyökághoz kötött lánczát gondosan bekaparta. Innét másfelé, magas és az egész vidékre kiterjedt távlattal kinálkozó kősziklák alá mentünk, holerdeipákászom azelőtt szintén vadtanyát remélt föllelni. Melleslegesen legyen mondva, e kőszikla alatt tűzhelyet s négyszögű kékposztó darabokat is láttunk, annak bizonyságául, hogy itt a nyest vagy borz szomszédságában katonaszökevények is tanyáztak. — Ide s még egy harmadik helyre fölállítva a vastört, harmadnap ismét elindultunk, tőreink fölött szemlét tartandók. A boszorkánytanyánál a borz még benn volt : a tőr és az ujolag keresztbe illesztett szalmaszál azon érintetlen vala. A másodiknál már egy kis kalandra valék elkészülve, mert a mint kisérőm egy sziklahasadék alól, hol a tör fölállítva volt s hová négykézláb kelle neki bemászni— kibújt, nagy bámulattal jelenté, hogy a tőrt becsappanva, a váïzont rajta összetépve , a vadat azonban sehol nem leié. Néhány gyújtót adtunk neki, hogy a sötétben jobban körülnézhessen s a tőrt hozza ki. Ezt kihúzva, benne egy kis talpat találtunk beszorítva. A vad tehát elrágva magát, három lábon odább ment ! Az erdő homályában ki nem vehetők minő állatnak a lába ez, az egyik vadmacskát, a másik nyestet mondott, ez utóbbi azzal indokolva állítását, hogy életében fogott már vagy 15 vadmacskát — egyik már négy napig lehetett a tőrben s midőn kivétetett , már csak egyetlen izmánál fogva tartaték fogva, még sem marta el magát egyik sem. — Kiérve az erdőből s megnézve a láb darabot a nap világánál, én is fanyestre szavaztam, melly rendkivül marakodó természeténél fogva is, miután az erős vas szárcsontját egészen összezúzta, saját bőrét és izmait inkább elrágta, s talpát látogatójegy gyanánt hagyta ott, semhogy magát elfogassa. — A harmadik tőrből végre egy borzot hoztak elő, melly sajátságosan röfögött, midőn a lánczon, mellyel együtt szállásába kotródott volt, vele együtt kihúzták. A szegény állatot szinte megsajnáltam,