Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-30 / 36. szám

"575 bizonyos fokát árulja el s megczáfolja azon elterjedt véleményt, hogy a fáczán ügyetlen ostoba állat. A fáczánt azzal is rágalmazzák, hogy ha fejét eldughatja, biztosságban véli magát ; s habár minden kivetett tőrbe bele is megy és a vizslára mindaddig merően bámúl míg ez állja : ezen szokása a tyúkrendi madarak legnagyobb részével közös és olly büvszerü önkérytelcn mozdulatlanság, mellytöl sem a nyúl sem a fogoly nem ment. De ez még nem elegendő ok arra, hogy értelmiségi tekintetben a legbutább állatok közé soroztassék. A fáczánt kárhoztató ezen Ítéletnek hozása azon korra esik, midőn természeti vad állapotában még alig volt ismeretes. — Egy század előtt nagy gonddal nevelték s aztán parkokban bocsátották szabadon — szóval háziasították e szárnyast ; már pedig semmi sem butítja cl inkább a vadat, mint a háziasítás. — Az illy állat nem ismervén semmi szükséget, semmi kényszerűt : elvész belőle az ösztönszerű. S ennyiben igazuk volt a régieknek; de e nézet a szabadon született fáczánra vonatkozólag nem áll, melly a nagy erdőségekben korlátlan szabadságot élvez s részint változatos étvágyának kielégítése végett, részint az ellenségeivel való folytonos harezban, megtanúlt okos lenni és ravasz s kénytelen felhasználni minden segédeszközét azon ösztönnek, mellyet a házi kényelem és ápolás elfojt. Mad árvadászat a sík tengeren. (Vége.) A születésére amerikai kapitány, boni fegyverét a vontcsövet vette elő ; én egy zacskó postát s erős madárcsövemet vittem magammal, melly — bár ötvennégy ujj hosszaságú — de könnyű s jól arezhoz fekvő fegyver volt. — Pár perez múlva a két matróz hajtotta lialászcsolnakbau ültünk s gyorsan usztunk a körülbelül egy t. mértföldnyire kóválygó albatrosok felé , mellyek közt az admirál innen is látható volt. „Az admirálra — szólt a kapitány — csak biztos lövést ejtsen ön s bármilly jól hordjon is csöve, várja be míg rézsút vagy ön felé száll a madár; az első esetben szárnya alá, a másodikban kissé alább, egész testere, czélozzon." Alig mondá ki e szavakat, midőn egy csapat albatros mintegy kémszemlére repült felénk. Az első lövést a kapitánynak oliajtám átengedni, de őszintén bevallva kissé el is bámultam, barmincz negyven lábnyira fölöttem látva e madarak roppant -szárnyait. — A vontcső durrant s bizonyságaid annak, bogy a golyó talált, tollak csapódtak szét s szállongtak a csolnak fölött; az albatros pedig rézsút lefelé repülve, a tengerre látszott bocsátkozni; néhány társa rögtön utána szállt s ezek egyike tőlem mintegy barmincz lépésnyire repülvén el, reá lőttem, de szárnyát postáim egyike sem érvén, ez is csak rézsút vágódott lefelé; s a kapitány így szólt : —• „Na , van már kettő." Türelmetlenül azonnal értük indúlni kívántam, de a kapitány nem engedő, mondván hogy ha ezt tennők, két perez múlva egyet sem látnánk többé; mert a durranás nem riasztja el e madarakat, társaik eltűnése azonban figyelmessé tenné a veszélyre, míg most azt hiszik, hogy amazok csak tápot keresni bocsátkoztak a viz színére.