Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-20 / 35. szám

"555 azon jó eredménye lön, hogy megtanultam egy kopott imakönyvből olvasni s imádkozni olly őszinte áhítattal, melly a legszentesebb barátnak is becsületére vált volna. Szegény néném olly büszke volt előmenetelemre s ez olly boldoggá tette őt, hogy mindenfelé igen tudós embernek híresztelt, de nem sokáig, mert a bekövetkezett egyszerű esemény végkép lerontotta a légpalotát, mellyen olly sok fáradsággal működött. Még most sem tudnám biztosan megmondani, váljon — páratlan jóságú nagyapámért hullatott könnyeim gyász- vagy örömkönnyek voltak-e a vadászfegyver felett, mit most sajátomúl tartottam kezemben. — Elég, hogy e napon óriásnak képzeltem magamat s szerettem volna szeme közé tekinteni annak, ki engem gyermeknek nézni mer. Jó öregatyám, ki, mintnéném elhittette velem, az égből is mindig csak rám tekintett, bizonyára gyönyörködött arendületlenségben, mellyel, hogyaz ő jó nevét fenntartsam, gyakoroltam mindazt mire oktatott s becsültem annyiszor hallott tanácsait. Egy váratlan esemény azonban ismét útját állotta reményeim valósúlásának : az idő múlt, a katonakötelezettség korát elértem s egyszerre csak azon vettem magamat észre, hogy be vagyok sorozva. Nem sokára ezután megkaptam az indulási parancsot és útlevelet, mellyekkel Montpellierbe a 3-dik várnokezredhez kellett mennem. Elővettem a szeredást s elbúcsúztam mindentől mi kedves volt előttem; elbúcsúztam a nagy fáktól, el jó fegyveremtől, el — s megvallom sírva — szeretett Jeanettemtöl. De öregatyám tanai jó embert neveltek belőlem s megigértem elhagyott szeretteimnek, hogy hét év múlva ismét látandjuk egymást. Nem írom le à mindenféle bajokat (hisz ezeket úgyis mindenki ismeri) mellyekkel újonczkoromban küzdenem kellett; örvendettem azonban midőn az ezered iskolájába parancsoltak, hol most már csakugyan komolyan kezdtem tanúlni, hogy minélelőbb az elölépendök sorozatába jussak. A becsület s dicsőség litja nyitva állott előttem, de konokúl tértem ki előle. Egyedüli gondom az volt, hogy csak minélelőbb láthassam meg őket, kiket einem tudtam feledni, de leginkább hogy öreg atyám fegyverét megmenthessem a rozsdától, melly ellepéssel fenyegette. Pár év múlva végre valósultak várakozásaim, mert miután több ízben szabadságra bocsátottak volna, egy szép napon Afrikából végképen eleresztettek. Nem mentein azonban Francziaországba, hanem Batnában telepedtem meg, hol sikeres fáradozásaimmal csakhamar kis vagyont szereztem, de ezt sem tarthattam meg sokáig, mert bizalmam, mellyel visszaéltek , minden fáradságom gyümölcsétől ismét megfosztott. Sokat járva kelve többször láttam utaimban nyomát az oroszlánok borzasztó pusztításainak s az arabok panaszaiból is értésemre esett, milly iszonyú károkat tesznek nyájaikban e hivatlan vendégek. —• A vadászszenvedély nem aludt még ki bennem s csak alkalom kellett, hogy újra föléledjen, melly nemsokára be is következett. 1854-ben arról volt szó, hogy Keinchelában újtelepet állítandnak s minden körülmény arra mutatott, hogy ez csakugyan nemsokára meg is fog történni. — Kedvezőnek véltem a pillanatot ügyeim rendbehozására s Desvaux tábornok úrtól a keinchelai terjedelmes erdőséget kérésemre haszonbérbe kaptam, mi olly előny