Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-12-10 / 34. szám

542 _ nyugati részében fekvő kertféle térre az „alamedára" (mellyet a nap egyéb részeiben csak dajkák s gyermekek népesítnek). — Fiatal emberünk mindig ott van s némellykor órahosszant vár az alameda sarkán lóháton, mig kedvese elhalad. Ennek ablaka alatt is gyakran megfordul, természetesen mindig lóháton, a világért sem gyalog. Szép estéken egy bús zengzetü spanyol románcza, guitár kíséretében igen helyén van. Válasz a serenadéra nem adatik, de másnap a paseon egy kedves mosoly, boldogságot sugárzó arcz és szívből fakadt pillantás hálálja azt. De nemcsak hálálni, köszönni, jutalmazni tudnak e szép szemek, ök dorgálni is képesek, szemrehányásokat tenni, ha tán figyelmetlenek, késedelmesek lettünk volna, vagy ha elmulasztók a tegnapi paseót. A bájos szemek kérni is tudnak olly szívélyesen, olly szépen kérni ! részvétlenek , hidegek , közönbösek lenni ; a szerelemféltés lángjába borúlni, boszút forralni, a harag szikráit szórni, — s akkor jaj annak, kit e tekintet sújt — valamint lecsillapúlni, kiengesztelődni, úgy hogy béke s szerelem ragyog ismét a bájos szemek tükrében, mint vihar után a csillagok a sötét ég boltozatján.— Mindeddig a fiatal pár még nem beszélt egymással, de minek is a szó, ha illy szemek tolmácsolják az érzelmeket. Végre illy több hónapig tartó néma udvarlás után fiatal emberünk véletlenül magánosan látja kedvesét az ablakon vagy erkélyen : egy édes mosoly és fürge köszöntés e boldog pillanat vívmánya s most a széptevés második szakát éri, mert kezdődhetik már a levelezés titkos postán. Illyenkor elkerülhetlenné lesz az a q u a d о r, póstalegényekké válnak a eriadák és duennák.*') Templommenetkor a zsebkendőt többször elvesztjük, ahabanicot vagyis legyezőt (ez mint telegraph

( mulhatlanul szükséges) gyakran elejtjük s a mi csodálatos, mindig ugyanazon ifjú találja meg s veszi föl, valamint azon imádságot is — mert mi más lehetne — melly az imakönyvböl kihull, midőn a szép kezecskék a szentelt víztartóba nyúlnak. Ezen s ehhez hasonló fogásokkal ismét eltelik néhány hónap, míg valamellyik levélke a chinita (ritkábban az aquador) ügyetlensége, vagy nyilt árulás következtében rosz kezekbe kerül ; az iljut kérdőre vonják s vagy elfogadják vőlegényül, vagy a dolognak vége szakad. Ha ellenben — mi nagy ritkaság — a levelekkel nem történik baj, fiatal emberünk valahára, tán az első év végével módot talál valamikép megismerkedhetni a családdal. Ekkor aztán nyilván üdvözölheti kedvesét a paseon, meg is állhat a templette körül a mamával beszélgetni. Néhány hó leteltével aztán vőlegény s ha a dolog jól megy, ismeretsége második évének leteltével férj lehet ; a hír már vőlegénynek kiáltotta ki, mielőtt még jegyesével csak egy szót is váltott volna. A kisasszony, ha barátnéinak ö ró la beszél — kivált eleinte, midőn a dolog még titok — mindig csak a lovát említi (annál inkább, mert a nevét még tán nem is tudja) ; „a sötétpej nem volt a paseon" — panaszkodik barátnéinak, vagy felsóhajt: „ki hitte volna ezt a sárgáról" stb. Fiatal emberünket pedig barátjai raedvé-nek (o s о) nevezik ; de ha szerelme nem viszonoztatik, vagy ha az egész viszony már megszűnt, akkor azt mondják a medvéről, hogy „corne с al ab az as" (tököt *) С r i a d a , szobaleány ; ezek sziute kizárólag chiniták ; a duennát a kisasszony körül elkerülhetlennek tartják Mexicoban : ez köze'p valami a с r i a d a és az ama (dajka, gouvernante) között ; felvigyázónőnek vagy társalkodónőnek mondhatnók.