Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861
1861-11-20 / 32. szám
512 _ öszvérterelöink egyikének átadván, olly gyorsan a mint kimerült lovainktól telt, ismét a vadászcsapat zöméhez indúltunk. Számtalan durranás jelölte ki a követendő irányt s igazolta egyúttal azt, mit az imént agarainkat említve mondtam. Nem sokára egy domb csúcsára érkeztünk, hol tág, szabad kilátás nyilt s itt mintegy 800 métrenyi távolban sajátszerű látványnak voltunk tanúi. — Ötszáz lovas állott ott körben valamelly tárgy körül, mellyet mi nem láttunk, de melylyel a mint észrevettük nagyon meggyűlhetett a bajuk.Az ebek vonítva szökdeltek az elzárt körben s ha valamellyik lovas befelé indúlt, nem volt gyorsabb teendője, mint helyére ismét visszatérni. Ezt látván, a vadásztiiz lángot vetett bennünk s jól megviselt lovaink áthaladtak volt már a vadászok során, midőn tíz hang is egyszerre megállásra intett. Ugyanazon perczben rút, borzadalmas, vérrel és tajtékkal borított hamúszínü tömeg rohant nekünk. Visszafordúlni őrültség lett volna, mert ezalatt lovaink oldalait a hatalmas vadkan agyara bizonyára széttépi ; oldalt ugrattunk tehát s kikerültük igy a felbőszült fenevadat, mellyet ebeink azonnal újra megtámadtak. Magam az első meglepetés heve alatt elszalasztottam hónom alatt tartott kis kanimat. Uly bőszültséget, illy düht vadkanban soha senki nem látott; összevissza sebezve golyóktól, (bár úgy látszik ezek egyike sem hatolt át kemény takaróján) mindig lerázta magáról a tolakodó ebeket s mindannyiszor valamelly más lovasnak rohant, ki többnyire csak kilőtt fegyverrel levén ellátva, nem tehetett egyebet, mint hogy a rohamot kikerülte. E játék érdekes volt, de közben legjobb agaraink egymásután estek áldozatúl s egyik lovunk oldala is már mélyen fel volt hasítva. Végére kellett járnunk minden áron. A kegy lövés a mieink egyikét illette ; s minden dicsekvés nélkül mondva, az arabok mi a lövést illeti, túl nem tesznek a francziákon ; mert ha néha jól lőnek is, ezt egészen sajátságos ügyességüknek köszönhetik, minthogy ezélzásnál a puskatust nem vállukboz, hanem álluk alá emelik s midőn a lőpor a serpenyőn fellobban, hirtelen félre rántják fejüket. A mint tehát X. —kit megneveznem szerénysége nem enged — leszállt lováról, hogy mint elismert jeles vadász e kegylövést megtegye : ép szemben találkozott a már említett arab vadásszal, kinek élénk vonásain dühös bosszúvágy lángolt. X. e vágyat felértette s neki hagyta át a végzést, mire az arab azonnal meg is boszúlta a csatatéren maradt fakó ebet s a vadkan még egy nagyot ordítva, áldozatai közt zúzott hátgerinczczel rogyott össze. A többit a fenmaradt ebek végezték. E vadat hazatértünkkor megmázsáltatván, kitűnt hogy 175 kilogrammot nyomott, mihez még megjegyezzük, hogy illy nagy s illy dühös vadkan e vidéken nem igen találkozik. Barátunk pedig az arab vadász, a kis süldők nagy veszedelmére új ebet nevel magának, melly még eddig mindkét fülét bírja s dicsőén halad a pályán, mellyet mint elődje hős halállal végezend be. Journal des Chasseurs.