Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-10-10 / 28. szám

449 gondolatokba merülve mozdulatlan ültem , midőn egyszerre csörrenés vonta magára figyelmemet. Rögtön felkaptam fegyveremet, lehető csendesen felhúztam sárkányát s figyelmesen tekintgettem körül , de semmi sem volt látható. — Szellő sem lengett, levél sem mozdúlt s feszült érzékeimnek úgy tetszett, mintha léhlzést hallanék. Végre, midőn egy terjedt bozóton függne szemem , honnan e hangot származni hittem — egy szarvasnak hosszú barnaszőrü arczát s kifejezésteli fekete szemeit láttam a lombozat közül kibontakozni. Perczig egészen mozdulatlan maradt a fő, csak orrlyukai hullámoztak s szemei kémelték gyanúsan a tért ; én azonban a talaj fölött a fán levén, e helyzetemnél fogva nem csak látását kerültem el, de talán szimatolását is, mert látszólag gyanútlanúl, de még is olly csendesen lopódzott elő a bozótból, hogy a lomb is alig zörrent utána. — Pillanatig szaglászva állott meg s hátraszegett agancsai, mellyeken még meg volt a bársonyos kéreg, hátát érinték ; aztán hangosan rígyetett, mi bizonyosan jeladás volt falkájának, mert ez nem sokára megérkezett s vele együtt a szemközti sűrűségnek tartott. Könnyű szerrel elejthettem volna a hímet s míg egy sutát is, de nem tettem, mert a vadjuh elég volt éleimül s régi elvem nem ejteni el több vadat, mint a mennyi a konyhára szükséges. Chineah és a többi visszakerült anélkül, hogy friss elefántnyomra akadt volna; egyikük fiatal lorist *) fogott elevenen s nyaka bőrénél tartva hozta, nagy boszankodására a két Mulchernek, kik azt állíták , hogy ez a vadon legszerencsétlenebb állatja, a mennyiben mindig halál vagy egyéb csapás előhírnöke. Embereim kinevették az előitéletet , de a bekövetkezett események után gyakran megemlékeztek a Mulcherek állításáról s rettegtek ezentúl a loris megjelenésétől. Ezután gyorsan haladtunk előre s nem sokára a találkozási helyül kitűzött Guzelhulliba értünk, hol hat juhot, egy kosár baromfit és rizst vettem s még néhány Mulchert, kik a vidéket jól ismerték, fogadtam szolgálatomba. Tanácskozás után elhatároztuk, hogy utunkat a négy Coss (nyolcz ang. mf.) távolságnyira lévő Mayandura nevü kis Mulcherfaluba folytassuk s ott tűzzük ki főhadiszállásunkat. Kellő pihenés és étkezés után, három órai gyaloglással rendeltetésünk helyére értünk. A falu mindössze hét bambusz és gyep alkatrészü kunyhóból állott ; a lakók azonban, mihelyt megtudták , hogy szándékom itt maradni , azonnal valamennyien új kunyhók építéséhez fogtak. Míg e készületek folytak, két falubeli az erdőről azon hírrel jött vissza, hogy e délután egy dühös elefánt vette őket űzőbe egy sekély vizű tó mellett, ide mintegy két mértföldnyire. Fáradtan bár a hosszú gyaloglástól, de mert naplemente előtt még pár óránk volt, elhatároztam, hogy utána nézek s Chineaht a tanya felügyelőjeül hátrahagyva, Googooloo és a Goroo kíséretében s a két Mulchertől kalauzolva elindúltam. Két mértföldjük háromnak is beillett , mert a hegyek lábjához jó közel voltam már, mire friss nyomot mutathattak, nyilvánvalóan egy nem nagy alkatú magányos elefántét. E nyomot kis darabon követve, nád- és sáslepte mocsár s ennek sekélyes közepén kereséseim tárgya állott előttem , alkalmasint a fördés élvei közt. Eleinte nősténynek hittem, mert agyara nem volt látható , de látcsövemmel jobban megnézve , meggyőződtem , hogy hím , bár ollyan , mellyet a bennszülöttek „hyje*) Kis állatocska a lajhárok (Faulthier) fajából ; arcza a rókáe'hoz hasonlít.