Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-08-10 / 22. szám

343 „Nagy szorgalommal és sok nélkülözéssel végre annyi pénzt szereztem össze, hogy a városhoz másfél órányira kis nyári lakot vehettem s már évek óta kedvencz eszmém volt, milly derék dolog lesz majd kocsit lovat tarthatni, nőmmel és gyermekeimmel kikocsizhatni a szabadba s reggelenkint az üzletbe visszaférni. Össze is olvastam több munkát a lovak alkatáról, fogairól, hibáiról stb. s azt hittem ember lesz a talpán, ki rászed. Régen nézegettem már ide s tova eladó lovakat, midőn az újságban egy hirdetésből meggyőződöm, hogy ez épen nekem való volna. Rögtön oda megyek s igen szép világos pejt találok, mellyet tulajdonosa azonnal befogott s boltom ajtajáig hajtott. Segédem, egy mezei gazda fia, mindig azzal dicsekedett, milly jó lóismerö — s e lovat tökéletesnek mondá. A tulajdonos visszasietett, mert úgymond egy más úr Ígérkezett hozzá a lovat megtekinteni s így én rögtön kifizettem neki a kért 600 forintot , a meggyőződéssel, hogy jó alkúra tettem szert, mert az eladó egy bélyegzett póstajegyes levelet mutatott elé, 540 forint vételéről szóló térti vevénynyel, egy vidéki paptól, ki a lovat ezen az áron adta el, legjobb bizonyságot adván vele s állítván , hogy csak azért válik meg tőle, mert orvosa lovaglást tanácsolt neki s ezért kéri emberemet, szerezzen néki jó nyerges paripát. Az egész dolognak olly őszinte színe volt s emberem is olly egyszerűen becsületesnek látszott, hogy perczig se sejtém, milly rosz kézbe kerültem. Majorosomért küldtem, ki vaspályán a falusi lakból még az nap megérkezett ; ez szíjgyártóhoz vitte a lovat, szerszámot vett reá s a kocsigyártóhoz ment vele az egyfogatú broughamért, mellyet már pár napja vettem — aztán azonnal nyaralómba indúltam s előre elképzeltem magamnak, mennyire meg lesz lepve családom a rég tervezett fogat látásán. A kocsis mellé ültem a bakra, hogy lássam a ló járását s alig mentünk egy mértföldet, midőn Tom egyszerre megszólal : „Uram, furcsán lépked az a Hanzi !" „Mi az a „furcsán ?" kérdém én. „Hát az, hogy előlábait alig meri emelni, meg a földre tenni, pedig lábai jóknak és hibátlanoknak látszanak; azt hiszem patájában van a baj." „Micsoda baj ?" „A miért olly közeljár lába a földhöz s a mért olly kisasszonyosan lépked." „Mit értesz a „kisasszonyos lépkedés" alatt? mondd ki egyenesen ha valami baja van a lónak." „Nincs annak egyéb baja, mint az, hogy haszontalan rokkant gebe." „Nem a, csak a járása ollyan már." „Dejsz ismerem én azt!" mondá Tom, fejét csóválva Aggódni kezdtem, mert minél tovább haladtunk, a ló annál roszabbúl ment. Haza érvén gondosan megvizsgáltuk lábait, azonban semminek sem jöttünk nyomára, a mi megfejtette volna, miért lép olly félő ovatosan, s Tom azt mondta, hogy lábainak nincs haja, minden izomcsuklója rendben van — s végre ő is azt vélte, hogy a ló bizonyosan nagyon szorosra van patkolva. — Etetés itatás után Tom a kovácshoz ment vele, hova én is elkísértem ; patkóit előttem vették le s íme — ballábának patkója és patája közt gyöngynagyságú kavics volt.