Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-07-30 / 21. szám

327 Utána Bläzi , zajog ve're , Ót sorsa űzi, mennie kell. Es sziklán , mellyet láb nem e're , Kúszik, nyomul merészen fel. Nincs útja többé, uincs ösvénye; S hová tehesse lábhegyét — Legkisebb zugra , repedésre Őrülten bízza életét. Majd , tőle ölnyi messzeségre , Ép hol a szirtfal véget ér , Van még — tenyérnyi hossza széle —Egy csúcs , a mellyre lába fér. Szökik — eléri — és borzadva Most látja csak az elveszett, Hogysem előre már, sem hátra Mozdúlni többé nem lehet. Mert ím körülte égig vágyva Tar sziklafal a körszegély , Alant pedig, mint halálágya, Sötét iszonyú meredély. r Es így lebeg ő elhagyottan , Az Istenhez sóhajtva fel, Mert ember segedelmet ottan Ö közel távol föl nem lel. De a szív e parányi léthez Olly mondhatatlanul tapad , Hogy akkor is még erőt érez , Ha végreménye leapad. A beteg hiszi gyógyulását, S ha nem akarja hinni már, Úgy-inkább hiszi ég csodáját , Mint azt hogy napja már lejár. így Bläzi is erős karokkal A szirtkövet átölelé : Imáz , reményi , jajdúl haraggal, Es néz kelet nyugot felé. Nem mozdíthatja lába ujját A szirtre leigézve van , Különben veszti egyensúlyát S a szörnyű mélybe lezuhan. A nap tikkasztó hő sugárral Lövell a rémes zugba már, Es szúrja őt, mint hegyes árral, De nincs sehol reménysugár. Kiált, de gúnynyal viszhangozzák Szavát a kopár szirtfalak ; Mit lát — az távol zergefalkák , Mitt hall — az dörgő zuhatag. \ „Ádáz halál, ki már olly régen Csábítva intesz , hegyi rém ! ' » •> t Es most, hogy lassam szörnyű vegem, À mély örvényből nyúlsz felém — Itt állok szirthez kapaszkodva Es tartom magam , míg lehet ; О adj erőt nagy ég hatalma Míg felpirul a napkelet !" „Tudom , mivel hogy elmaradtam , Rudi majd mindent felkutat , Istentől űzve , fáradatlan Keres ki zugot, szirtfalat ! De mit reménylem én ó dőre Az ujdon napnak keletét, S szert hol tegyek elég erőre Kiállani a hosszú éjt ?" A nap azonban már hanyatlik Es fénye völgyből hegyre fut, Ilólepte bérczen még aranylik , Jégormon végre — s kialudt. A táj mindinkább elsötétül, Az égen felhők keltenek Szegélyezve a hold fényétől ; Közéig közéig a fergeteg. A zivatar megnyitja száját Bús hosszú hallgatás után , És hirdeti borzasztó tánczát A távoli moraj nyomán. Kigyúlt mindinkább torka fénye, Kezdődik már a nagy zene ; Reng a havas , dördül örvénye , Rohan immár a vész szele. „Uram ! beh súlyos a csapásod , Borzasztó az Ítéleted ! Atyai szíved, szent jóságod Ó bír-e még egy csepp kegyet ? О nem ! te lángolsz e viharban , Te rázasz úgy meg engemet, T e zúzod össze e zavarban , « 7 Te tiprod szét majd férgedet!" Ordít szegény most éjbe vészbe ; — Nem birja már — enged a kar , És ím , mintegy magába térve , Elzúgott lassan a vihar. A felhő fut, a sötét űrnek Kigyúlnak csillagfényei, Az erő, bátorság megtérnek, De őt ez meg nem mentheti.