Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-07-20 / 20. szám

315 A közönséges Süldisznónak (erinaceus europaeus) fülei rövidek s ez leginkább erdőkben és sövények alatt lakik, hol télen lyukában tartózkodván, azt csak tavaszszal hagyja el. Rovarakon kivül, mellyek szokott eledelét képezik, gyümölcscsel is él, miben fogait, mire bizonyos kort elér, igen megkoptatja. Francziaországban a süldisznónak két nemét ismerik : különbség pedig ezek között az , hogy az egyik orrmánynyal bír, mint a disznó, a másiknak pedig orra a kutyáéhoz hasonló. A siildisznó külseje igaz hogy kellemetlen, majdnem undorító tekintetet nyújt, de azért a kertész és földműves mégis becsüli, mert lia a csigáknak s egyéb rovaroknak ezen esküdt ellensége nem tenne közöttük olly nagy pusztítást : számtalan szép saláta- és répafő lenne e mindent felemésztő rovaroknak áldozatává. Voltak neki a régi irók és festészek közt is kedvelői, mint ezt M. Knapriál látjuk, ki meg akarván mintegy bőszülni az előítéleteket, mellyeknek e kis állat áldozata, a legköltőibb leírással iparkodik azt érdekessé tenni. Elmondja milly csendesen alszik valamelly fa tövében a lágy mohán, vagy ismét milly igénytelenül húzza meg magát egy vén tölgy odvában ; milly óvatosan és kimérten hengeríti magát valamelly vízparton vagy fasorban, vagy ismét, alakjától épen nem várható könnyűséggel mint fut haza este felé. Buffon ravaszságot is tulajdonít neki, de csak olly mértékben mint a majomnak s elmondja, hogy egy süldisznó becsusszanván valamelly konyhába, csakhamar felfedezte ott a húsos fazekat, kivette belőle a húst, s ennek helyébe saját hullatékát tevén odébbállt. Azt is mondja hogy vadászoktól hallá, kik magok látták, a mint a siildisznó felment a gyümölcsfára s annak gyümölcsét töviseire szúrva hozta le társainak. Hogy a siildisznó miért szereti magát olly igen levelekkel s mohával elföldni, annak alig ha a legyektől félelem nem oka ; mert különben ezek , oda csalva a tüskés állat kigőzölgésétől, petéiket töviseinek tövébe raknák s minthogy ő nem lenne képes vakaródzani, sem pedig a petéket kiirtani, csakhamar a kukaezok áldozatáúl, esnék. — S csakugyan láttak is többen még élő süldisznókat, mellyeknek hátán a kukaezok mély lyukakat rágván, ezekben százankint fetrengtek. Toussenel azt mondja, hogy a franczia és német erdészek barátai a siildisznónak, mert a fáczánnak és fogolynak csak tojását bántja, valamint a nyúlat is csak addig míg egészen kicsiny. D'Houdetot, ki Petite Vénerie czímü munkájában a vadászatra nézve ártalmas állatokat mind felsorolja, a süldisznót ezek között nem említi ; sőt azt mondja, hogy ezt némellyek csupán avadászd íjnak rája is leendő kitérjeszthetése végett sorolták a kártékony ragadozók közé s így végzi szavait „ha még a süldisznó húsa élvezhető volna, előbb felfognék s helyeselnök a sok üldöztetést , mellyet szenvednie kell , de e hús szívós, kemény s annyira undok izü és egészségtelen, hogy épen nem ehető. Baudrillard még tovább megy s azt állítja, hogy a süldisznó nem kártékony állat, sőt inkább, tekintetbe véve hogy kártékony állatokból él, nagyon is hasznos. Mit azonban úgyanö állit, hogy az eb soha sem támadja meg a süldisznót s csak ugatva áll meg előtte, mert ha ennek tövisei orrát érintik s megvérezik, szaglását azonnal elveszíti : az már nem igen hihető.