Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-07-10 / 19. szám

297 Órákig kószáltam minden kaland nélkül s a nap már jó magasan állott, midőn hamvadó tűzrakásra bukkantam, melly indiánok tanyája lehetett, mert pörkölt makk, nyíltoll foszlány s nádforgácsok elszórtan hevertek körüle. Itt kissé megpihentem, aztán a találkozási domb felé fordulva folytattam utamat s egyszerre jó távolból nyílt vigályoson legelésző szarvasfalkát pillantottam meg. Elfedő fák mögött kúszva ovatosan közelgtem feléje s a szél kedvező levén, sikerült lőtávolba jutnom s lekapnom egy hízott borjút, melly néhány szökés után összerogyott. Oda futottam s első lövésem szerencséjének örülve, lekéseltem a még pihegőt. Nem kell több füstölt kolbász — gondolám—jobb a sült vadszelet, mint a besózott sertéshús; s így leszelvén a borjúról a magammal vihető darabokat, a környező néhány fát meghántottam, megjelölése végett a helynek, hova a lelőtt borjút függesztém. Aztán kipányvázva hagyott lovamhoz mentem s visszavezettem a lövés helyére ; azonban alig érezte ez meg a vérszagot, azonnal horkolni kezdett s fejét ijedten hányva fel, elszakasztotta a kantárt s az erdőbe száguldott el. Szerencsémre nem sokára legelni kezdett s én vigyázva csendesen közeledvén hozzá, több kísérlet után végre megkaptam a hosszú féket —mondhatlan örömemre , mert maga Falstaff sem gyűlölte jobban a gyaloglást mint én. / Eleő értemakitüzötttanyárasenapon ugyancsak jól ebédeltünk. Es így múlt nap nap után, kevés változással, kivéve vadászatunk különféleségét és szerencséjét ; néha a sikon antilopét lőttünk és gazellát, más izben jávort, fő eledelünk azonban szarvas volt ; néha ismét pár napig is elhevertünk Méla lombok árnyékában Vesztegetve az időt. Végre kétszersültünk, sónk és theánk fogyatékán volt s így azt határoztuk, hogy még pár napig vadásszunk, aztán zsákmányunkkal a közeli aranyásó telepekhez menjünk. Útközben egy csendes éjen, midőn a hold a néma földre ömleszté ezüst sugarait s úgy látszott, mintha kívülünk az egész világ aludnék — felszólítám Wilsont, végezné be elbeszélését, mit ő e szavakkal tőn meg : — „A „Great Desertben", épen midőn a visszaszállongó kivándorlottakat kezdtük gyámolítani, megbetegedtem s bár néhány napig még mentem a csapattal, de végre a láz levert lábaimról s nem birtam tovább mozdúlni. Egyedül maradtam s erdőkben kerestem pihenő helyet. A Sierra Nevada lábjában volt ez, körülem mély hó. Lefeküdtem egy elhagyott helyen, azt hittem : ütött utólsó órám. Távol minden emberi segélytől, erőm gyors fogyását érezém. Emlékezem hogy lovam kantárszárát lábamhoz kötöttem s hanyatt dőlve a mint az égre tekinték, keselyűt láttam a magasban úszni; — aztán feledés borúit reám. Máig sem tudom mint történt, hogy fel nem faltak a farkasok vagy hogy lovam nem hurczolt meg ; elég az, hogy visszanyertem eszméletemet, elmarjúlt tagokkal, kiéhezetten, szomjan s olly gyöngén, hogy lovamra alig birtam felülni. Szegény pára ! ö sem evett s bágyadt szemei, kiálló lapoczkái és leeső állkapczája arra intének, hogy rögtön indúljak vagy éleimül öljem le; felmásztam tehát reá valahogy s visszakerültem a nyomra ; de azzal, merre ment és hova lett a csapat, nem törődtem. Ok is alkalmasint azt hitték, hogy megszöktem s szintén nem gondoltak velem. Nagy üggyel bajjal visszaverekedtem a Little Goose