Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-06-30 / 18. szám

279 indián s hogy lovainkat ellopni szándékozik. Rá fogtam fegyveremet s ón hírnököt küldtem feléje, czélzásúl, hogy elveit nem helyeslem. Magasat szökött fel a légbe, nagyot ordított s élettelen göröngyként hullott vissza a földre. Mielőtt még azonban a dördülés elhangzott volna, az ordítás és visítás zajának olly iszonyatos vegyüléke keletkezett, hogy az ember hinni volt hajlandó : „kiürült a pokol s valamennyi ör­döge itt van egy csomóban." Mondanom se kell, hogy kis csapatunk perez alatt ké­szen és elszántan állott ; a gyáva tolvajok azonban nem mutatták foguk fehérét, ha­nem visítva mentek a hegyek közé. Kétségkívül az volt tervükben, hogy szétriasz­szák s futásnak indítsák lovainkat és marháinkat, közénk pedig nyílzáport küldjenek, — de keresztül jártunk az eszükön. Lehetlen leírni az átutazott vidéknek előttünk feltárúló szebbnél szebb s válto­zatos látványait: majd a prairiek virágos kértéit jártuk, majd sötét fenyveserdőkön át törtünk magunknak utat ; innen ismét facsoportoktól tarkálló hullámzatos térségre értünk s tovább és tovább haladva meredek bérczeket másztunk meg , mig a távol bíborából a Sierra Nevada kopár fagyos csúcsait láttuk előfehérleni. Majd a sík sivár fövenyén sültünk főttünk, majd ismét magas hegyek közül kisüvöltő szél fagyasztá csontjainkban a velőt s tartott ébren dideregve őrtüzeink tövében. Yégre még is egy tíz mértföldnyi pusztára értünk, mellyen vizet találtunk s hol a csont és bőrré aszott, porlepett, kiszomjazott marha egymást öklelte és rugdalta a kevés vizért. Újra nagy kopár térségen vonultunk át s aztán megpihentünk, mielőtt a homok és meddő pusz­taság nagy tengerére a „Great Desert"-re lépnénk. Viz- és fühiány és sok napi hosz­szú út megjuhászítá a marhát, nyomorult lovaink pedig csontvázakká száradtak össze, csak kisebzett oldalaik tanúsíták, hogy van még bennük vér. A csordának azonban nem sokára nagy kelete lett, a mint szakonként szekerekkel kezdtünk találkozni, mellyek rakva voltak visszatérő nyomorú kivándorlottokkal s mi ezen éhenholt csa­ládoknak húst és lisztet s magunkkal hozott egyéb készletet adtunk. E borzasztó pusztában ezer és ezer ember feküdt le és halt meg ; csecsemők rágták meghalt anyjuk emlőit, az élők vízért imádkoztak. Tőlünk is e satnya tán­torgó nép vizet! vizet! vizet! ostromolva esdett. Hajadonok, kik túlélték bátyjukat s most a szekér elé fogott vézna ökröt hajták, porlepetten, leégve, kiszáradt nyel­vükkel vízért esedeztek. A gyermekek küzdve tolongtak érte s az éhenkórász ebek hasztalan lesték a részükre soha le nem hulló csöppet. Vizet!vizet! kért, könyörgött, imádkozott mindenki s kiürült edényeink láttára sem akartak ennek hiányáról meg­győződni, még mindig reméltek s olly szomorúan esdve tekintettek reánk, hogy kénytelen voltam elfordúlni s elkerülni a haldoklás szemléletét. E nagy , ötven mértföld körületü temetőben porlik sok illy szegény névtelen és ismeretlen számkivetettnek csontja; a forró pusztai szél fövennyel takarta el a halot­tat s nincs mellette jel, kivéve ott, hol a prairiefarkas kivájta a hullát s éjfélén la­komát ütött fölötte. Mindenfelé szekerek romjait láttam , tört kerekeket, ágyi ruhát, bőröndöt, edényeket s egyéb málhát-, mit az utas eldobott, hogy könnyebben mene­küljön ezen iszonyú temetőből. Öszvérek, lovak, ökrök rothatag hullái büszhödtek úton útfélén s piszkos keselyük lakmároztak az undorító prédán, míg az éhes cuyo­ték fényes nappal is eljöttek veszekedni osztályrészükért.

Next

/
Thumbnails
Contents