Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-05-20 / 14. szám

214 Ер azon időtájban, mellyről írok, érkezett volt az első csapat asszonyféle, és sok lobogós szoknyájú s furcsa kalapú csinos nő ékesité Mission Dolores utczáit és színházát. — Nem voltak ugyan valami különösszépek s nem is nagyon választékos ízletes öltözéküek, de azért nagyon szivesen látottak valának s arczaik festékén és hajporán át nagyon hasonlítának a mi londoni lánykáinkhoz, mindaddig míg meg nem szólaltak, mert ekkor valóságos gyöngytyúkokká váltak. Képzelje ön, ha Vénus kikelne a hullámokból s orrából beszélve kezdene társalogni ! Midőn érkezésük híre futott, iparosok, kalmárok ott hagyták a megkötendő alkut és boltjukat, a napszámosok abbanhagyták a munkát, minden ablakszárny megnyílt s kíváncsi arcz nézett ki az utczára ; aranyásók félrelökték a boros kantát s eszük nélkül rohantak az utczára, kiáltván : „Nők? hol, merre, honnan? hónapok óta szinét sem láttam egynek is !" Később már szép nők is jöttek s ügyesen forogtak a játékházakban, hol nem egy lúd rakta le arany tojásait e csal-kacsák fészkeibe. Kis hajlamom mindig volt a mázoláshoz s mert ép egy kalmár akadt utamba, ki nagyon sovárgott és sopánkodott egy czímtábla után, én bizon ötven dollárért bérbe adtam neki festészi tehetségemet. — Ennek sikerülte arra vitt, hogy különféle vadászés verseny vázlatokat teremtsek, mellyek talán leginkább azért váltak keresettekké, mert a tárgyhoz a közönség legnagyobb része nem értett. — Következtek ügető lovak hasonmásai s ennek utoljára az lett a vége, hogy egy amerikai ezredessel ismerkedtem és barátkoztam meg, ki Benicia mellett lakott s engem meghitt, látogatnám meg ranche-jában, hol spanyol felesége és barátjai társaságában csaknem elfeledtem, milly közel valék ahoz , hogy vademberré váljak. Mellesleg meg kell jegyeznem, hogy az ezredes lovai lefestésére kért fel, mi türhetőleg sikerült is; bajosabb volt azonban teljesítenem azon óhajtását, hogy házát, gazdasági épületeit, kedvencz ebeit, egy különös macskát, néhány baromfit s a legalább is ötven mértföldnyi tájat — a lórajz elő- és hátterébe fessem. — Azonban, Isten nyugosztalja ! rajzom boldogabbá tette őt mint magamat ; szóval ő könnyen kielégíthető , jó társ, víg czimbora volt, ki a poharazást és a mulatságot szerette. Es azok a fandangok ! még most is látni vélem ama villogó szemeket, mosolygó ajkakat, tömött ikrákat, gömbölyű karokat, lobogó kendőket, lefolyó mantillákat, zengő guitarreokat, cigaretteket, kaczér pillantásokat — és a többit ; az egész mint egy balletjelenet áll előttem, csakhogy ott én is szereplő valék s nem néző. — Aztán szerepem nem is volt épen háládatlan. Egy reggelen ezredesem üzenetet vett egy rokonától, hogy egy puma (mint itt a mexikói oroszlányt nevezik) háborgatja őt — s miután e vad halála el lön határozva , örültem az alkalomnak tapasztalásaimat szaporíthatni. — Korán indúltunk s érdektelen napi úttal minden esemény nélkül értünk a harmincz mértföldnyire fekvő ranche-ba. Itt asztalhoz ültünk s hosszavége nem volt a sok vadászkaland elbeszélésének ; míg végre idején láttuk azt, hogy köpenyünkbe burkolózzunk a kandallótüz előtt s pipánkat álom és éberlét közötti állapotban szívjuk ki. A nap kedvesen kelt. Lóra ültünk, mindenikünk egy vont csővel s egy vadászkéssel (arkansasi fogpiszkálóval) felfegyverezve ; a kutyák nagyon tudós arczú ebek valának s komoly viseletük és mély ugatásuk előre hitelt szerzett nekik előttünk. —