Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-03-30 / 9. szám

140 ugyanazon leshelyen várván őket, mindig egyforma távolból s egyenlő számbán jövendnek elénk. Utamban egy keresztúthoz érvén, melynek egyik ága a coubroni mocsarakhoz vezet, hol tudtomra mindig sok szalonka szokott tartózkodni, megnéztem órámat. Még csak öt óra volt s minthogy ez idényben a szalonkák vonulása, melly mintegy 10 perczigtart, soha sem kezdődik ^nél előbb, vagyis akkor, mikor a rigó ágról ágra szökdelvén, a fák csúcsairól hallatja utolsó füttyeit s a csillagok bágyadtan kezdenek pislogni az égen — leültem egy árok partjára, hátamat egy fatörzsnek támasztván. Akaratom ellen nem sokára lecsukódtak szemeim s átszenderedtem ama sajátságos álmadozásba, melly nem valóságos álom, de melly az embert, egy fáradalmas vadásznap után, olly kellemesen felüdíti. Meddig tartott e sajátságos kábultság, nem tudom s abból vadászebem mérges ugatása ébresztett fel, melly egy fát bordó vén asszonyt illetett. Rögtön magamhoz szólítám ebemet, de az öreg asszony megnyugtatott, mondván: ne törődjem ebem támadásával, mert ö erdőkerülő özvegye s igen jól tud ez állatokkal bánni. Ezután elmesélte, hogy férjét 1814-ben a poroszok e helyen lőtték agyon s utólsó szava is ez volt: „Madeleine! ma femme ! vive la France!" a melly szókat a parancsnok meghallván, azokért ő (az özvegy) még most is évenként 200 franc nyugdíjat húz. Csekély alamizsnát adván neki, még vadásztáskámból egy tengerinyulat is csatoltam ehhez, mondván, hogy itt az idő s szalonkák után kell mennem. — Monsieur tehát, szalonkákért jött ide? kérdé az Öreg. — Nem is azért ám, hogy az erre menő utasokat zsákmányoljam ki — felelék nevetve. Ugy hát, ha nem akar üres kézzel haza térni, menjen ez úton a hajlásig s ott balra térve, a csapásra ér end, melly a nádasba vezetendi, hol tegnap előtt ruhámat mosván, 3—4 szalonkát láttam. — Jó, tehát arra menendek. A közmondás, melly szerint a jótét önmagát jutalmazza, ismét beteljesült, mert alig érve a nádashoz, a nélkül hogy láttam volna őket, hallottam két vagy három egyes szalonkát nem nagy távolban tőlem elrebbenni, a mint rögtön kettő közelembe jött. Ezek egy szomszéd bokor mögött csatlakoztak s 8—10 métrenyi magasságban felettem elhaladva, a nádast környező jegenyék felé vonultak; de amint épen egymás irányát szegték volna át, érintkezve csőreikkel, ujjam a ravaszt elnyomta s hosszú lángsugár világítá meg a léget, mire nem sokára a szerelmes szalonkapár — mert egy him és nőstény volt, pedig a legkövérebb fajból — töltötte be elajándékozott tengerinyulam helyét. — — Az elöre-lövés. Sok fiatal lövész hitetlen makacssággal tagadja ama szabály igazságát, hogy a repülő madárnak — ha elejteni akarjuk — mindig elébe kell lőni. Erősen vitatják ők azt, hogy hiszen alig nyomtuk még el a ravaszt s a töltés a czélzott tárgyat már elérte. Több év előtt — irja egy tapasztalt vadász — én is e makacsok sorába tartoztam, mig tévedésemről nagyon egyszerű bár kissé különös eset győzött meg, melly et ezen alapelv bizonyitásáúl el kell mondanom. Vadászni voltam