Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-03-10 / 7. szám

105 vólag megállt : a vadászok a váratlan támadóval bár kész — de csak apró göbecscsel töltött néhány — csővel kezükben, perczig farkasszemet néznek, midőn Fülessy Kálmán azon szándékkal, hogy majd a bikát mint a szarvasmarhát egy főbeütéssel elriaszthatja, fegyverével a bikának szarvai közé csapott. Ez azonban felbőszülvén, pillanat alatt legyüré pajtásunkat s alig hogy a többiek—azonnal ott teremve—vélt ellenén már térdelő vadállatot felriaszták, ez ép olly rögtön b. Vay Béla ellen új támadást intézett. A helyzet valóban válságos volt, a megtámadott azonban nem vesztve el lélekéberségét, ugyanazon pillanatban sütötte rá fegyverét mellyben a bika öt bizonyos feldöféssel fenyegeté. A kis kacsa-göbbel homlokba jól talált bika rögtön életjel nélkül rogyott össze s a vérfoltok, mellyekkel barátunk arczát bemázolá, voltak ő Piktorságának utolsó müvei. F. K. barátunk ellen intézett döfése igen veszélyessé válhatott volna ; a bikának szarvahegye csak egy vonalnyira ment el balszeme fölött s nemcsak orrán de szemöldén is jókora sebet vágott, melly azonban nagy örömünkre cseppet sem tartóztatá őt, hogy egész napon át velünk ne vadásszék. — Az egész esemény nem tartott annyi ideig, mint talán e sorok olvasása. Nekem, ki ezenkívül már kétszer forogtam illy veszélyben, nagy megnyugtatásomra szolgált a tapasztalás, hogy a bika, melly nek homlokáról nem ritkán a golyó is lepattan, közelről kisebb göbbel is könnyen elejthető. E vázlatokból — mik bennem sokkal több és kellemesebb emléket költöttek, mint a mennyi érdekességgel azokat felruházni tudtam, a nyájas olvasó azon meggyőződést merítheté, hogy az itteni vadastéreket a természet pazarúl ellátá minden kellékkel. Terület és égalj valóban már alig lehetne kedvezőbb. Egy kívánni valónk van csak : hogy az emberek is kövessenek el mindent az illy változatos vadtenyészet és mindennemű sport ápolására. A vadászatnak nem tíz, hanem csak három parancsa van s e néhány szóból áll : 1. Tilalmazás. 2. A tenyészidő megtartása. 3. A dúvadak s orvmadarak pusztítása. — Ott az 1802-ki magyar törvény s ott van hála Isten ismét az alispán annak szigorú végrehajtására, tartsuk meg legalább ezt s iparkodjunk vadászataink becsét, melly fájdalom tíz év óta nagyon alásiilyedt, lehetőkép emelni, nemcsak azért, hogy azok ne legyenek—kevés kivétellel—olly átkozott feltételesek s hogy hébekorban sültet kapjunk asztalunkra — hanem azért is, mert az illynemü szórakozás egészségünkre, kedélyünkre olly fölötte jótékonyan hat. — Ep olly szépen mint igazán jegyzi meg Plinius Tacitushoz intézett VI. levelében : „Mirum est ut animus agitatione, motuque corporis excitetur : Jam undique sylvae et solitudo, ipsumque illud silentium, quod venationi datur, magna cogitationis incitamenta sunt. Proinde quum venabere, licebit auctore me, ut panarium et lagunculam, sic etiam pugillares feras. Experieris non Dianam magis montibus quam Minervám inerrare. Vale." — Itt egész bizalommal azt bátorkodom megjegyezni, hogy Plinius barátunk pugillare s alatt nem azt érti , hogy a vadász hozza el magával pénztárczáját is, hogy vadászatkor talán egy kis gyönge „farbliben" („Tarock"-ban még Isten neki!) vehessen részt: hanem hogy írótárczáját hozza magával s ebbe élményeit jegyezze fel. *) • *) Mint ezt tisztelt barátunk, e jeles czikksorozat írója, Plinius hű tanítványához méltóan tevé, kinek példáját hogy többen kövessék : nem csak e lapok specialis érdeke —• hanem vadászati statistikai-topographiánk közügye is kívánja. S z e r k.