Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-12-30 / 36. szám

575 volt, mert éjszakára még a Grasbergre igyekeztünk s a hasztalan kereséssel jóformán eltellett a nap. Ehez képest gyorsan haladtunk fel felé egymás nyomában, midőn Wastel egyszerre minden szó nélkül megragadja karomat s felmutat, körülbelől azon irányban, hol ama száradt fa a keskeny földnyelven áll. Feltekintek s im ott látom az átkozott kópét egy dőlt fán ülve, a mint épen kenyerén vagy más egyebén rágódott olly nyugodtan, mintha csak honn volna kunyhójában, nem pedig puskával vállán idegen területen. „Ez nem menekülhet" suttogá Wastel — „én itt alólról neki kerülök, te oldalvást mégysz fel s középre kapjuk öt; előtte a meredély, hol még zerge sem juthat le!" Mihelyt megpillantottuk öt, rögtön egy henyefenyő mögé lapultunk s Wastel minden további szó nélkül a földön kúszott egy darabig, mig egy kis árokig ért. Ebbe ereszkedve, a vadőr útját ezen oldalról elvágta, mert ha ez azt erőszakolni akarná, kényelmesen lelöheté vala. — Előlem sem illanhatott el s a mint láttam fiogy Wastel ott van már, hol lennie kellett, ovatosan még vagy száz lépésnyire lopództam fel, kalapomat, botomat és liegyizsákomat letettem, puskámat vállamról levettem s telhető gyorsasággal szökelltem a hegynek fel. Még alig ugrottam hármat, midőn rosz lelkiismerettel körültekintgetvemeglátott engem s felugrania és a fegyvert arczához emelnie, pillanatnak müve volt.— t Ámde ugyanazon pillanatban Wastel is rákiáltotta fenyegető „Halloh !"-ját s a mint ö a második embert meglátta és vette észre, hogy itt szorúl a kapcza, ijedten bocsátó le fegyverét. Könnyű szerrel ledurranthattam volna őt, de élve szerettük volna kézre keríteni — aztán meg, ba nem kell épen meglenni, örömest elkerüli az illy félét az ember. — Igy tehát csak rákiálték, dobja el fegyverét, vagy annyi mint ha meg volna halva — s egyúttal gyorsan ismét feléje siettem. De neki eszében sem volt magát megadni, hanem megfordúlt, a henyefenyők közé bukott le s egyszerre eltűnt. Más helyen ez még megjárta volna, mert valakit henyefenyök közt üldözni nem mindennapi mulatság; itt azonban nem tudhatta, hol lyukad ki a sűrűből. — Az egész henyefenyővel ellepett tér nem volt húsz lábnyinál szélesebb s túl rajta ott tátongott az irtózatos meredély; jobbra vagy balra pedig nem menekülhetett, mert e két oldalról Wastel és én állottak el az utat. „Most már a mienk !" kiáltá Wastel, a mint ö is előre s a henyefenyök közé ugrott — „tartsd szemmel Ragg kívülről, hogy ki ne szökliessék!" - De alig mondá ki az utólsó szót, midőn a meredély széléről iszonyatosan felordító kiáltás hangzott felénk s midőn erre ijedten és feltartott léhlzettel állapodnánk meg, először valami keményet liallánk oda lenn a szirthez ütődni , aztán mindjárt erre egy lövés dördült el — az ütődés következtében elsült puskából. „Isten legyen szegény lelkének irgalmas!" mondá kis szünet után Wastel s borzadva fordult vissza. — Mind a ketten némán állva hallgatództnnk, de semmi sem volt hallható. „Váljon lehetne-e le látni?" szóltam végre én, „En nem akarom látni — mondá Wastel — elég ebből e anyí." 30*