Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-02-30 / 6. szám

86 soha sincs kigyó.— Tőle s később másoktól is hallám , hogy a gímvad és a sertés előlábaival szokott a kígyóra taposni s hogy a sertésen nincs hatása a kigyómarásnak, sőt ezen állatok a kigyót fel is falják. Utazásaim közben azután sokat tudakozódtam a csörgő kigyó marásának mérgességéröl s azt tapasztaltam, hogy az indiánok ellenmérgül egy „kigyógyökér" nevü kék vadvirág gyökerét használják s még egy pár növény jótékony hatását ismerik, legbiztosabb szernek azonban a pálinkaivást tartják s a megmart egyén egész itczét ismegihatik, anélkül, hogy fejébe menne a szesz. De ez csak a három négy láb hosszú kigyó csípése ellen használ ; az öt láb hosszaságú öreg csörgő kigyó által megmart egyénnek okvetlen meg kell halnia. Eszmélödéscimet pillanatra egy madár sebes röpte szakítá meg s felkapván puskámat, egy amerikai karvalyt lőttem le, melly tollazatban hasonló a mi nőstény vércsénkhez, csak hogy ennél sokkal szebb és kisebb s körülbelül olly nagyságú, mint apacsirtasólyom. Brutus elhozta a madarat s kísérőmnek úgy látszik tetszett e jó lövés a puskából, melly ezelőtt kezemben sem volt. Újra megtöltvén fegyveremet, a kigyókróli beszélgetést folytattam a suhanczczal s ez volt ama számtalan ember elseje, kik azt állíták, hogy borjú, tehén, ökör, vagy bika soha sem döglik el mérges csúszómászó marásától; a lovat és öszvért azonban a csörgőkígyó megöli. Kérdés tehát , valljon a tehénhimlő anyagot nem lehetne-e a csörgőkígyó mérge ellen biztos ellenszerül használni? Pihenés után Chancet ismét keresni bocsátám s egy kis csermelyen átmenet Brutus egy—egész Amerikában közönséges kis vizi guvatot vert fel, melly pár ölnyire repülvén, mielőtt lőhettem volna rá , leült és semmiféle hajhászásra többé fel nem repült. Felhagyván ekkor a mezei vad találhatásának reményével, egy jókora erdőbe mentem erdei szalonkát vagy nyulat keresni, melly itt mind a kettő eléggé ritka. Még alig fogtam a kereséshez, midőn egy roppant dőlt fa mohlepett ágai közt valamit elfutni s hirtelen eltűnni láttam. A helyhez érve, a fát odvasnak találtam — oda kelle tehát az állatnak elbújnia. Mohot, száraz gallyakat és harasztot gyűjtettem a suhancczal s ezeket úgy gyújtattam meg, hogy a lángok lehetőleg az odúba csapjanak. Ezalatt Brutus és Chance kis távolságra ülve, látható kiváncsisággal lesték a történendöket, Brutus meg levén győződve, hogy nyúlnál is érdekesb állat elfogására kell készen állnia. Miután a máglya már egy darabig égett s a fa túlvégén semmi füst sem jött ki, hittem hogy az odúba szorúlt állatnak meg kellett fúlnia s a hamu és égett kéreg eltisztitását rendelém. Alig kezdett ehhez kísérőm, midőn „meg van!" kiáltása hangzott s egy mókus vitorláját emelte fel, utána pedig magát a mókust, egy fényes csikós szőrű gyönyörű kis állatot. Vitorlája pörkölten lehullván, nem volt tökéletes példány; de ez és a karvaly levén első vadászatom eredménye, magammal vittem azokat. Később több illy szép kisállatkát láttam s megelégedve gyors ügyes mozdulataik szemlélésével, meghagytam életüket, míg ettől más vérengzőbb vadász nem fosztja meg. Hazafelé menet szárnycsattogást hallottam mögöttem; puskámat karom alól felkapni, arezomhoz emelni s az elémbe repülő galambokra lőni: pillanat müve lön. Nehéz kapásra-lövés volt ez s bár semmi sem esett, de meg levén győződve hogy