Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-02-20 / 5. szám

68 hol nekem tetszik — félbeszakaszthatom s aztán ismét folytathatom. Később azonban kitűnt, hogy az amerikai vasúttávsulatok bölcs fejei az ebeket nem tekintik olly poggyászul, mellynek számára illő helyről kelljen gondoskodni — s hogy ha ebeimet magammal akarom vinni, ezt csak magánalku útján s a kicsikarandó ár lefizetése mellett tehetem. A vasút egy főnöke Mr. Hoey adott ugyan velem egy — a vonal kezelőinek felmutatandó iratot, de biz erre a kezelő urak nem is hederítettek s én újra azt tapasztaltam, hogy az amerikai a felebbvaló iránti engedelmességet a szabad polgár állásához méltátlan dolognak tartja. September 8-kán délután mentem ki útrakészen a vaspályafőkez s itt rögtön megkezdődtek e nyomorú vasúton kiállott bajaim. A szemtelen főrakoló, bár elémutattam Mr Hoey iratát, sehogy sem akarta felvenni ebeimet, mondván : hogy nincs hely számukra — s csak sok huzalkodás után és midőn a vonat már már indulóban volt, jutottunk be — magam sem tudom jóformán miként — a waggónba, hol egy pár ebet magam fogtam, egyet szolgám Broomsfield tartott, Druidot pedig nagy rémülésemre valamelly rongyos ficzkú vonszolta be, kit soha sem láttam ezelőtt. E vonattal Philadelphiáig valék menendő, hogy ott a folyamon átkelve más vaspályán folytassam az utat egész éjen át s reggeli 6 órakor érjek Altonába; azonban több órával késtünk. Altonába ez időtájt azért szerettem volna érkezni, hogy nappali világosságnál láthassam az átmenetet az Alleghany hegylánczon, ennek regényes tájaival s a vasút urna vakmerőn lejtős hajlásúval, mellyet Angliában talán még ma is lehetlennek tartanának s mellynek veszélyességét már az is bizonyítja, hogy itt a vonatnak egészen csendesen kell haladnia. Philadelphiába érvén, a fogadóba gyalog mentem, hogy ebeimmel maradhassak , mellyekre a Bok-hoyk fontos osztályától pezsgő utczákon vigyáznom kellett. Előre mentem tehát, George Broomfield utánam a csatlólánczon lévő kutyákkal. Egyszerre, egy ronda utcza sötét szegletéből tizenöt vagy húsz Boh-hoy csődült elé s egyikük reám vigyorogva goromba gúnyos orrhangon igy szólt : „Hum — hum — hello— idegen — tán bizon kutyapeczér'?" Mire többi társa vad bruhahába tört ki. „Az vagyok biz én ; elcsípek minden csinos jóravaló kutyát s jól bánok vele ; ha azonban ollyasféle szemtelen kölyökre bukkanok , mint te vagy, azt legott megfojtom ; azért jobb lesz ha tovább állsz !" E válaszomra a szónok Boh-hoy társainak röhögése az én részemre fordúlt s tovább nem volt velük bajom. A fogadóba s a folyamon átvivő gőzhajó fedelzetére este félkilenczkor érvén, George itt egy szögletben rövidre fogta az ebeket, nehogy Druid vagy Brutus megtépje a polgártársak valamellyikét. Kilétemnek valamikép híre futván, egy vasúti hivatalnok rögtön megszólított s Amerikáról lévő békés fogalmaimat azzal lepte meg, hogy hét tábornoknak, öt ezredesnek s három őrnagynak mutatott be , kik mind esetlegesen jöttek itt össze , kiknek azonban egyikéből sem néztem ki, hogy valaha ágyudörgést hallott vagy kivont csillogó kardot látott volna, vagy csak a magáét is úgy tudná viselni, hogy el ne botoljék benne. Egytől egyig mind igen