Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-02-10 / 4. szám

58 kijött helyéből: a szekér elejével világgá rohantak , míg Juan ott maradt annak hátulsó részén. Az éles eszű oláh csakhamar átlátta : hogy ezek koslató farkasok s hogy a középen ülő a szuka, mig a többi kan. Minthogy pedig ez állatok még mindig mozdulatlanul ültek helyükön : szekérkosarában elbújva, a legszélsőt czélba vevé s lelőtte; mire a többi meg sem moczczant. Ezután ismét töltvén, lelőtte a másik szélsőt, úgy a harmadikat, negyediket; mig a szuka magára maradván, minthogy udvarlóit mind elvesztette: lassan odább kullogott s menekülését csak annak köszönheté : hogy mire Juan fegyverét újra megtölthette volna, már a bokrok között eltűnt. Az oláh haza térvén, már az ólban találá csikait s azokat újra befogván: hozta a faluba nagy zajjal diadalának jeleit. Ez — ha igaz — jele annak, hogy a farkasok szukáikat nem hagyják el egykönnyen; ellenkező esetben pedig bizonysága az oláhok könnyenhivőségének. Még néhány órajárásnyi út levén előttünk, elhagytuk e kis falucskát s alig ezer lépésnyi távolra az utolsó háztól kocsisunk azon örömhirrel lepett meg : hogy az út mellett elnyúló domb tetején farkasokat lát közeledni, Ugy is volt; alig 4 — 500 lépésnyire tőlünk lassú ügetésben közeledtek hárman felénk. — Felhúztuk fegyvereink sárkányát s megparancsolván kocsisunknak hogy megálljon : egész kényelemmel vártuk vadaink jöttét, mellyek, minél közelebb értek hozzánk, annál sebesebben futottak. A midőn mintegy 60 lépésnyire lehettek, egyszerre 8 lövés durrant, de elhamarkodásunkban olly szerencsétlenül : hogy a három farkas közül csak egy s ez is csak egy golyótól találva, maradt fekve, mig a más kettő, nyakába vévén az utat olly hamar eltűnt : hogy alig valának szemeink képesek őket kisérni. Elejtett vadunkat feltettük a saraglyába s örülve azon körülménynek : hogy nem fogunk üres kézzel megjelenni a bojárnál, kit már jöttünk felöl egyik társunk tudósított, folytattuk utunkat, mindig a felett vitatkozván : hogy váljon mellyikünk lövése talált ? mit sehogysem tudtunk kisütni, mert természetesen mindenikünk azt állítá, — s esküdni is mert volna reá — hogy azon farkasra czélozott, melly jelenleg már kocsinkon hever. Néhány órával ezután megérkeztünk B-ben, hol gazdánk szívélyesen s az Oláhországban is honos barátsággal és vendégszeretettel fogadott. Az estet házi gazdánk családjával töltöttük, mellynek valódi disze két hófehér arczu és ragyogó fekete szemű lányka is hozzánk csatlakozott s örömmosolygó és érdektelt arczczal hallgatta mindazt: mit nékik szép, és szeretett honunkról megismertetésül elmondtam ; s miben ha néha nagyon közel járék a túlzás határaihoz : könnyen meg fogja bocsátani mindenki, a ki egy 20 éves magyarnak ábrándos honszeretetét s a vágyat ismeri, mellyel hazánkat mások előtt mindig mint minden jónak kútfejét és hónát — s bizony nagyon sok joggal — szeretjük festeni. Eszembe jutott hazám mosolygó ege, mellyet már évek óta nem láttam s mellyen még a vihar is égi zenekint csengett most füleimben; eszembe jutottak a róna puszták bűvös délibábjaikkal; a nagy hegyek, melyek a jó, boldog és dicső előidők romba dőlt maradékait mutatják, mintha azokat valami gondos kéz csupán