Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-11-30 / 33. szám

530 szerényebb mérvbe foglalván eszményi kívánalmaimat, másfelé irányoztam kalandos útamat. A Hosszúhegynek déli lejtője, a Hamovani alatt, magas sziklafalból áll, ez alatt a Polorna fensik terjed el, hol eleinte sürü bokrokat, odább óriási bükkeket, ritkított szálas erdőt (Dunkelscblag) találunk. A hol pedig nyugat felé a kőmart eltűnik, ott egy sajátszerű s a vadászra nézve nagyon érdekes helyiséget láthatunk, mert ez a vadnak épen a lesjárati órákban kedvencz tartózkodási helye. Itt a bércz-szakadás nem hagyott maga után magas kőfalat, de csak goromba darabos görélyként terült el a lejtőn; az örökké gondos természet, századok lefolyása alatt s mindazon erőknek felhasználásával, mellyek a meredélyből folytonosan szaggatnak és fogyasztanak, a menedékes helyeken pedig növelnek és szaporítanak, a szétzilált szikladarabok körét mégis annyira betöltötte, hogy a tenyészet gyökeret verhetett. Előállott tehát e sivár lejtön, a mennyire az anyag, mellyröl rendelkezhetett, engedé: egy sajátságos fa és fü állapot, melly a gyér alaptól nem meríthetvén elegendő tápszert tökéletes kifejlődésre, az idő viszontagságaitól szünetlen sanyargatva s viharoktól körül övedzve, inkább tengődik mint él, és olly jelleges természeti képet tár fel szemeink előtt, mihez hasonlót csak a tenyészet véghatárán, a havasok határa alatt találunk. Az itten ritkábban elszórt bükkek és jávorok töretéin, alig egynehány ölre a lejtő felett mutatkozik atenyészési képesség, és miutha most még kedvezőtlenebb volua itt feumaradbatási sorsuk, mint ezelőtt volt, nem láthatni, hogy még erősödhetnének. Törzseikuek héja redős s mint a fogó úgy kapaszkodnak gyökereik a sivár alaphoz. Agaik durvák, csomósak; sudaraik pedig szárazak, haloványok s mereven nyújtják ki élettelen karjaikat, ezekről az idő lefejtette a mohát, melly őket hajdan bevonta s most bosszú rongyokban, szalagként lobogtatja azt a légvonal. — Sok kidőlt a fákból már, mert valóban nincs mi őket érdekkel csatolhatná e háládatlan földhöz s ott hevernek most porbanyodó állapotban, egy jövendő nemzödés javára. A millyen a fa , ollyan a bokor természete is. Elterülve azok alján csipkerózsa, kökény s galagonyabokrok foglalják el a lejtőt s görcsös, tüskés fajtájuk rendkívüli erőre kap; minden ága, mellyet a fövad nem birt leharapni vagy leszakasztani, olly kemény mintha sodronyból volna összefonva. Maga a lejtőnek alapja, a szikladarabokból összehányt tömkeleg, mellynek hézagjai helyenként betöltve, helyenként a kö egész nyerseségben a napfényen feküdve, majd egyedül piros-zöld mohával kárpitként bevonva, majd öles magasságú perje fü vagy mindenféle gaz és bogáncs növényekkel körülvéve, már magában is az áthaladási lehetőséget a legnagyobb vigyázattal feltételezi. De ehhez még az is járúl, hogy a kidőlt fáknak romjai, az elszáradt sudarakból a viharok által lesújtott gallyak mindenfelé bevernek ; már ba mindezt a barátságosan megragadó bokrokkal egyesitjük , kiegészíthetjük képzeletünkben azon a szó legteljesebb értelmében tüskés pályát, melly itt előttem megnyilt s mellyre én úgy néztem, mint az Ígéret földére a nélkül hogy tudtam volua, mint juthatok belé. (Vege következik.) |j Orczy Béla.