Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-11-10 / 31. szám

500 Ben nem tudott hálót fonni, földművelésben vagy háztartásban segíteni: hanem tengeri növényekből kötött koszorúkat, szittyóból font gyékényt, csigákat szedett a parton s aztán nyak- és karpereczekbe fűzte nénje számára. Sokszor ott találták öt a lapos parti sziklán, a mint a nagy oczeánra kimeredve, szemeivel egy egy hajó fejér vitorláin függött, vagy egy kékhátú hal felvetődését leste, vagy kampós botjával halászta ki ama tárgyakat, mellyeket a tenger bősz hullámai vihar alkalmával a partokról elszakgatának. Mindössze ennyi volt az, mire Ben képes lebete s annyira szerették öt, hogy se bátyjainak se nénjének soha eszébe nem jutott, őt e veleszületett tétlenség miatt korholni. Ben első találkozásunk perczétöl kezdve nagy barátommá lön, holott azelőtt minden más idegennek megjelenése e magányos szigeten — megriasztá őt.— Midőn másodszor jöttem el, kért maradnék vele néhány napig. Szívesen ráállottam, annálinkább, mert Ben azt Ígérte, hogy nekem egészen ismeretlen halakat, madarakat s egyéb állatokat fog mutatni. S valóban a kis ember nem is szedett rá; ö minden fekvést, minden fészket ismert, felkúszott az érdes sziklákon, apinguint tojásain ülve s anélkül, hogy felrebbentené — fogta el; szóval, hol én csatáztam volna , ő békés uton érte el a sikert. Jessy kunyhójába érkezésem után a harmadik reggelen használni ohajtám a szép napot s parthosszant nagy sétára készülve , kis barátom után tudakozódtam. Jessy kereste őt és három fivérét, neveiket kiáltva hívta őket—semmi felelet, nem voltak a szigeten. Elővettem látcsövemet s vizsgálódva néztem szét — hasztalan. Nem akarván azonban hon maradni, puskámat vállamra vetém s kutyámra füttyentettem, de még húsz lépést se tevék s már is tapasztaltam, mennyire hiányzik Ben e magányos sétámban. Mindamellett folytatva utamat s vad parlagföldeken s posványos területeken menve át, hol szalonkára, hol vadkacsára lőttem s egy szeszélyes alakú szirtcsoportozat felé tartottam, mellynek meredek lemezei közt keresnem kelle utamat. Egyszerre siralmas jajkiáltás üté meg füleimet, mit rögtön vontatott fájdalmas rívó hang követető Egy éles szögleten be- a hang irányába fordúlva, az előttem nyíló látványra lábaim földhöz meredtek. Egy vén tölgy törpe törzse körül csavart kötél végéhez kötve függött a kis Ben , lógázva az irtózatos meredély fölött; míg egy roppant sas, félig nyitott csőrrel s szétterpedt karmaival készült rá rohanni. Remegés fogott el e látványra, szemeimet perezre önkénytelenül zártam le s midőn ismét feltekinték, a vakmerő Ben két bátyját láttam meg, kik öcsüket a kötélén felvonni erőlködtek, inig a harmadik testvér egy bottal riasztgatá a sast, mellyet azonban nem érhete el. Nem tudtam mihez fogjak ; lőnöm lehetlen volt, nehogy Bent is érje lövésem. Bámulva meredtein fel és se mozdulni se léhlzeni képes nem valék. A bátor fiú két sasfiókot tartott hóna alatt; de a perezhen, midőn az öreg sas hozzá csapni s szemét kivágni készült— elhocsátá az egyiket. Leírhatlan aggodalmamban félig zárt szempilláim közül láthatára, hogy a lég királya a leeső fiók után bocsátkozva, ezt karinai közé ragadá.