Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-10-30 / 30. szám

485 ságú ökörszem is megtámadja s tova üzi öt. Sajnos, hogy köztársaságunk alapítói nem tudtak méltóbb jelképet találni a sasnál, melly inkább az iparlovagok osztályának lehetne képviselője." Régiségbuvár barátom tudván, hogy a vadászat különböző nemeinek élvezhetéseért jöttem át az oczeánon : az amerikai nagy sasról nekem a következőket beszélte : „Három éve november hóban, Memphisfelé mentem le a Misisippin egy lélekvesztöben , mellyet két néger hajtott. A tél küszöbön állván, az egész folyam el volt lepve ama vízi madarak roppant csapataitól, mellyek az északi tenger és a befagyott nagy tavak vidékéről jövet, szelídebb éghajlatot kerestek déli államaink mérsékelt légkörében. Az evező négerek egyike ujjával hirtelen egy magas tölgy csúcsán ülő óriási saskeselytire mutatott, melly éles szemeivel a távolt kimérni s minden neszre figyelni látszott. Percczel később másik evezőm aMisisippi túlpartján a sas nőstényét látta meg; ez is, mint „férje", fán ült s a hímet figyelemre látszott inteni, bárom — idöközönkint hallatott éles víjjogásával. E jelzésre a hím megemelgeté szárnyait s hasonló víjjogásokkal felelt, mellyek egy őrültnek rikácsoló kaczajáboz nagyon hasonlítottak. Mialatt négereim tovább eveztek, én a sasok viseletét tartottam szemüggyel. Ezek minden avatkozás nélkül bocsátották el az előttük elvonúló vadkacsák és szárcsák myriádjait, méltatlanokuak tartván ezeket gyomraikra , mint erről később meggyőződni alkalmam volt. Egyszerre átható s az elébbieknél sokkal élesebb víjjogás üté meg füleimet a nőstény részéről s ugyanazon pillanatban rekedt trombita hangjaként hallszott egy fenurepülö hattyúcsapat kiáltása. Nyugotnak tekintve rögtön megláttam a hófehér tollazatú légi utasokat, a mint kurta szárnyaikkal, kinyújtott hosszú nyakkal és has alá behúzott lábakkal baladva kémelték a láthatárt. A folt öt hattyúból állott; szokásos háromszöget képezve repültek, egyikük azonban a többinél fáradtabbnak látszott s ez volt a szerencsétlen, mellyet a sasok zsákmányokúi szemeltek ki. A pillanatban, midőn a folt ama tölgyfa irányába ért, hol a hím keselyű búzta volt meg magát, ez kiterjeszté szárnyait s iszonyú üvöltéssel sötét meteorként csapott a lankadó hattyúra, míg ennek többi négy társa a folyam tükrére vágódott le. A hattyú megkisérlé még a menekülést, de ellensége szünet nélkül vagdalá begyét és szirnyai alatti részét annyira, hogy kevesebb mint öt perez alatt hanyatt a folyamba zuhant le. Undoritó látvány nyílt ekkor előttünk. A vad ragadozó élvsováran tépte észak szép lakosának véres tollazatát s szinte elfúlva a kéjben vijjogott, míg csőrével a haldokló madár beleit szaggatá. A nőstény még mindig a fáu ült s megbízva a hím erejében, nyugodtan várta be e gyalázatos öldöklés végrehajtását. Mihelyt azonban megszűnt a hattyú mozogni, a nőstény keselyű elindúlt a lakomára s nyílként átrepülvéu a folyamon, hozzá látott a zsákmányhoz a nélkül, hogy akár ö kéretné magát, akár ő kérne engedelmet. En e perczet akartam bevárni s megparancsoltam négereimnek, eveznének csendesen a hely irányába , hol a két ragadozó magát bizton lenni hivé. Ezek leg-