Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-10-10 / 28. szám

457 vamra s azt ügetve, vágtatva, hajhásztassam meg, mert csakugyan megzabált s ez által hasa talán meg fog indulni. Azon elvet tartván szemem előtt, hogy puskát, lovat és — még valamit soha semjó másra bizni, felültem magam csak úgy szőrére s gyorsan ügetve lovagoltam a nagy-jókai utczákon végig, míg innét kiérve Födémes felé fordultam s vágtatni kezdvén, ebből csakhamar olly gyors száguldás lett, meliyet lovamnak kétszeres felkeviilése folytán sehogy sem sikerült csökkentenem. Egyszerre, — de ez egész csak pillanat müve volt - azt veszem észre, hogy előttem mintegy 21 öl széles gödör van, telve vizzel, jobbra viz, balra viz s megállanom már nem lehet; ha jobbra vagy balra fordulok, e fordulat lovam indamát csökkenti s az nem leend képes elég nagyot ugorni; ha pedig az egyenes irányban maradok, akkor iszapfürdő lesz ez éji kirándulásnak a vége. Mi volt mit tennem, — a sors kegyelmébe ajánlottam ujdonat uj ulánkámat s erősen megsarkantyúzva kanczámat, már szinte hallottam miként zuhanok a pocsolyába, a mi azonban nagy örömömre nem történt meg, mert olly könnyűséggel repült lovam a gödrön át, mintha az csak egy lépésnyi lett volna. E mozgás, nem különben ismételt csörézés, valamint érvágás lovam egészségét néhány nap múlva helyre hozták. Sok vita folyt már a felett, valljon mellyik ugrást kellessék elébb gyakorolni, a magasat-e vagy a bosszút? Magam a hosszút inkább tanácsolnám és pedig nem igen mély árkon át, mert a magas ugrás a lónak hátulját nagyon rontja, minthogy emelkedéseken a súly egészen erre esik; derekát gyengíti, mert ugrás alatt a lovas többé kevésbé fellöketvén, kettőzött súllyal zuhan ismét a nyeregbe; nem különben elejének is kárára van, mert ennél ritka ló esik egyszerre mind a négy lábára, hanem közönségesen előbb az elsőkre. Az átugrandó árokba előbb lépést, Dyugodtan kell a lovat belevezetni, hogy azzal megismerkedjék s látván, miszerint az nem veszélyes hely, bátran és elfogulatlanéi menjen neki; azután eleinte nagyobb távolról s igen lassú vágtatásban, később közelebbről s gyorsabban kell neki rohanni. Ugrás alatt maradjon a ló egészen magára hagyatva, (kivéve azon esetet, ha roszúl ugrik s őt a kantárszárak segélyével az elbukástól kell megóvni) s csak véghez vitt ugrás után vegye őt a lovas ismét egészen hatalmába. A magas ugrásnál az ugrórudat, meliyet igen czélszerü szalmával befonatni, előbb a földre kell fektetni s úgy a lovat 20—30 lépésnyi távolról kézben hozzá vezetvén ott megállítani, azután rajta átvezetni, később lépésben, ügetve, vágtatva neki lovagolni s ugy átugratni, végre fel s fokozatosan mindig magasabbra emeltetni IIa a ló a rudat minden habozás és félelem nélkül átugorja, akkor az a sövényen gjakorlandó, melly egészen a borona alakja szerint felfelé álló vesszővégekkel készítendő s szintén fokozatosan magasabbra emelendő. Lárma, kiabálás, sarkantyuzás a rárokanáskor, söt még az ugrás pillanatában szokásos „hopp" is kerülendő, mert mindez a lovat, midőn egész figyelme az átugrandó tárgyra s illetőleg az ugrásra van fordítva megdöbbenti, mire az gyakorta hirteleu megáll, jobbra balra ki akar törui, vagy orrát szügyébe vágva, hátul kirúg és daczosan visszalép. Míg az átugrandó tárgy alacsonyan álló rúd, sövény vagy csekély árok, addig lépésben, vagy legíelebb ügetésben kell a lovat reá vezetni, de az ugrás növekedésével