Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-09-30 / 27. szám

433 a harmadik végre az, hogy életirási adatokat s nevezetesebb sportélményeiről leírásokat igért — sőt azóta már küldött is a „Vadászlap" számára s megengedte, hogy arczképével, melly őt Lyon nevü egykori híres vadászlován ábrázolja, e lapok becsét növelhessem. Öt óra tájban a vadász jelenteni jött, hogy az erdőben egy elejtett páratlan nyolczast találtak. Néhány perez múlva előállott a négy szürke az alacsony szekérrel s mi felülvén sebesen haladtunk a jó cserkészutakon — a vadász kalauzolása mellett egész a helyig, houuan néhány lépésnyire egy százados tölgy tövénél feküdt a reggeli cserkészet megdermedt áldozata. Ugyanakkor egy vadbordó-szekér is érkezett oda a szarvas elszállítása végett. Két kerülő leszedte a fővadról a gallyakat, mellyekkel befödték midőn feltalálták — s íme a gróf sejtelmét csak kis részben láttuk teljesülve, mert a sebszáj még a vállap szélén vereslett; az a másodpercz . t. i.'a ravasz megnyomása s a szarvas nyakáuak bátrarántása között nem volt elég arra, bogy a sebes vágású vontcső golyója előbbre a nyakba fúródjék. Félóra múlva már ismét Bajnáu voltunk, hol a rövid est annál hamarább múlt el, mert a gróf már tíz órakor feküdni ment, hogy másnap korán talpon lehessen — s ez okból magam se soká forgattam az Esztergomból kiérkezett hírlapokat. Másnap hajnalban a vadaskert egy óriási bitkke alatt vártam — uem tudom a szarvast-e inkább vagy a nap keltét, mert északról olly érzékenyül bives szellet járta át tagjaimat, hogy én ezek remegését egyenesen a hidegnek s uem a vadászláznak, mellyre most még alkalom se volt, tulajdonítám. A gróf a túlsó lejtőre ment a vadásszal s én egyedül maradtam a nesztelen magányban, mellynek csendébe csak az ébredő madarak lágy csipegése vegyült. A kelő nap nem sokára aranyozni kezdé a magas fák sudarait, a légzet fokonkint melegült s az erdő is élénkebb lett a szárnyasnép csevegésétől; a piros nyakú harkály vigan kopogtatá a szálas cser héját, míg fejein fölött a bükkfa gyümölcsét falánk magtörők ontották lábam elé s ijedt „gix"-ekkel röppentek el, midőn a reggelizők közé egy játszi mókus szökött. Egy óra telhetett el a les várakozása között, midőn a távolból harasztcsörgés vonta figyelmemet egy siirüsebb hely felé, melly az előttem nyíló kis tisztáson túl sötétlett. A nesz közeledett s én a vastag tölgyderekak közt mintegy 160 lépésnyire először egy öreg sutát, aztán mindjárt utána egy fiatal csapost láttam meg, a mint a sűrűbben álló fák közül kibontakozva felém tartottak. Jó széllel jöttek s bizton hittem, bogy a legszebb lövésre nyílik majd alkalmam. Mind a kettő, de kivált a suta egész gyanútlanúl rezgetett, azonban midőn már alig száz lépésnyire volnának s én lövéshez készülnék a csaposra, ez egészen feljött a sutához, úgy hogy a suta teste amazét uagyrészbeu elfödte. A suta az idény tilalmának egész biztonság-ösztönével sétált, a csapos egy két másodperezre el-elmaradt ugyan s ekkor néha a czopáktól egész a vállmegetti részéig is látható volt, de soha sem úgy, hogy biztos lövést merészelhettem volna. E boszantó és csalogató helyzet mindaddig tartott, míg suta és csapos a lejtő egy fordulatán szemeim elől elveszett. Ismét félóra telt el — s ekkor egy fegyverdördülést hozott felém a szellő; a gróf lőtt, mi eredménnyel? ezt a kürt jeladó hangjáig bevárnom kellett. Pár perez