Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-09-20 / 26. szám

418 átmenet, a későbbi leczkékre hagyandó és pedig lépésből a kiindulás azért tanácsosabb, mert menetből mindig könnyebb a lónak kiugrani, mint álló helyzetből s lépésben a lovas inkább képes segélyeit egyesíteni, mint ügetésben : A vágtatásnak fökellékc, hogy az nyugodt, tiszta, tért fogó legyen, bogy a zaboláni támozat soha csak egy pillanatra is meg ne szűnjék; bogy a ló hátulsó lábait maga alá vegye s az elsőket ne emelje túlságos magasra. Minden egyes emelkedést a kantárszárakkal is szükséges mintegy segíteni s ba a támozat megszűnik, akkor ez lehetlen. Eleinte gyorsabb lehet a vágtatás s azt csak később szabad fokozatosan lassítani; a leczkék rövidek , de élénk segélyektől kisértek legyenek s ba a ló lábát változtatja, vagy íigetésbe esik, nem tanácsos azt menetközben útba igazítani, hanem meg kell előbb állítáni, helyes állásba hozni, ba szükséges néhány visszás lépés által megnyugtatni s csak azután újra kiugratni. A gyorsabb vágtatás alatt nehezebb ugyan a segélyek egyesítése, de itt az már nem is annyira szükséges; csak oda kell törekedni, hogy lovunk nagyobbakat ugorjék s több tért fogjon egy ugrással, minél azután a segélyek szigorú összetartása már magából mellözhetöbbé lesz. A vágtatás későbbi gyakorlatánál már ki is lehet a lovardából menni, sőt szükséges is lovunkat szabad téreni kiugrásra tanitani, mert az a lovardának karzata mellett már állásából tudja mellyik lábon kell vágtatnia, míg a szabadban , hol e karzat nincs, csupán a segélyek indíthatják. A köröknél ugyanazon segélyek alkalmazandók itt is mint a többi menetmódokban, csakhogy itt már a külső lábszárnak kettőztetett erővel kell hatnia, mert most ennek feladata nem csupán a báttagot a körvonaltóli elmaradásban akadályozni, hanem egyszersmind a lovat vágtatásban tartani. A változtatások előbb megállással, később menetközben a lovardában, végre szintén szabadban gyakorlandók, minél főkép arra kell tekinteni, bogy a ló soha se tulajdon jószántából — ha t. i. a lovardában más kézre fordulván már maga tudja mit kelljen tennie — hanem mindig a segélyek közvetlen befolyása alatt változtassa lábát. Ha annyira vagyunk már, hogy a lovardán kivül is idomítjuk lovunkat, akkor nem árt őt néha kibocsátani s fokozatosan mindig inkább engedvén, később szorítván , száguldásra tanitani, mi ugyan csupán a vadász- és versenylónak egyedüli czélja, de minden más lónál is szükséges. A száguldással együtt jár az ugratás, mikről azonban későbben még bővebben szóiandok , mert ezeknek , de főleg az ugratásnak teljes gyakorlatát csak akkor tartom helyén, mikor az idomítás máivégéhez közelit. Az idomár sokszor megfeledkezik magáról s midőn lovát kiugratja, ezt akarata ellen csupán lábszáraival teszi, a nélkül hogy a kezek közreműködnének. Az idomárnak teendőit sokkal hamarabb s tisztábban fogja fel az, ki nem csupán maga idomított lovakat, hanem ki másokra felügyelt s másokat az idomításban vezényelt, mit magam számtalanszor tettem — s ez nem csak kedves időtöltés, hanem igén hasznos iskola is volt reám nézve, mert itt nyílott legtöbb alkalmam az okoskodásra s itt láthattam leginkább, milly károsan hat az idomárnak csekély hibája a legjobb pótlóra is, és viszont, milly szépen adja meg magát a legmakacsabb, legvadabb ló, az ügyes, béketűrő s gondolkodó lovasnak.