Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-06-30 / 18. szám

288 fegyverének csővei elé állott R. G. ki átaláu kissé szeles vadász s ha P. J-ben nincs annyi határozottság, hogy a ravaszt hirtelen elbocsátja : akkor ugyan sajátságos zsákmánnyal térhettünk volna vissza, R. G. azonban szokott közönyösségével fel sem vette a dolgot s csak azt sajnálta : hogy amannak lövései ez által elkésvén, akkor estek, midőn a szarvasok a mieinkre felriadva a sürübe s a hegy másik oldalára menekültek. Nyomoztuk ugyan őket egy ideig, de nem akadhatván reájuk, ismét folytattuk utunkat. Más nap reggel, miután éjjel néhányan hasztalanul voltak lesen, újra kezdtük vadászatunkat s déltájban a vadászlegények egyike lőtt is egy szép himszarvast, mellyet egyetlen eredménykiüt haza szállítánk. R. G., ki soha sem fogy ki a sajátságos eredeti ötletekből, minden embernek azt beszélte s erre a vadászlegényt. is felbíztatta, bogy e szarvast én lőttem s pedig a legremekebb lövéssel. Eleinte magam is csak úgy elhűltem, midőn látám, hogy minden vendég ki ott nem volt, nékem komolyan gratulál, de későbben a jutalmazó pillantások és dicsérő szavak, mellyekben mint a nap hőse részesültem, sokkal inkább örvendeztettek (akkor 17 éves valék !) semhogy az igazat megvallva, ezeknek élvezetéről le tudtam volna mondani; s midőn végre R. G -vei négy szem között összejővén, kérdém tőle váljon miért jutottam e dicsőségbe olly ártatlanúl mint Pilátus a Hiszekegybe, azt válaszólá: hogy ezt csak azért tette, nehogy kitudódván mikép semmit sem lőttünk, az egész vadásztársaság szégyenben maradjon s azért vallott épen engem a nap hősének, mert tudá hogy én mint félgyermek, ki éltében egypár vereben kivül legfelebb pár vadgalambot lőtt (e szókért nagyon nehezteltem reá) ennek niódnélkül örvendeni fogok; ha pedig tevé hozzá — állítása ellen netán mentegetődzuém , még azt is megteszi, hogy az egész jelen nem volt vendégsereg előtt okleveles vadásszá igtat —a töltőveszővel, mit azonban szépen megköszönvén, beelégedtem a már erővel reám tukmált szarvassal. Később e szarvasról aunyi mindenfélét kellett mesélnem, hogy végre magam is elhittem, miszerint azt én lőttem és sokszor dicsekedvén is vele, csak akkor vettem észre fillentésemet, mikor már ki volt mondva. Igy a többi közt hosszas ideig tova levén szülőföldemtől, a mint visszatérve ismét R. G.-vel találkoztam s néhány vadászvéleményemröl meséltem neki, kérdé váljon Erdélyben lőttem-e szarvast? Nem — válaszolék — mert szarvast átaláu csak egyet lőttem éltemben s azt is a németegyházi erdőben. Lassan" öcsém — mondá ö nevetve — én is ott voltam akkor, régen volt az talán nem is igaz; — mire eszembe jutván, hogy e szerint szarvast soha, de most minden esetre bakot lőttem, mind a ketten jól kikaczagtuk magunkat. Yisszatérvéu azouban ismét gallicziai vadászatainkra, felemlítendőnek vélem még: hogy hazamenet egy kis erdőt jártunk be, mellyben eveteket kerestünk és csakugyan találtunk is nem egyet e kis állatkákból, a mint ismert gyorsaságukkal ugráltak egy fáról a másikra a legügyesebb mozdulatokkal. Nagyon nehéz volt őket lelőni, mert alig hogy egyet megpillantánk, az már a legsebesebb szökésekkel a harmadik negyedik fára menekült. Haza érkezvén, az erdészlakot lángokban találtuk s mire odaértünk, az egész ház már nem vala egyéb félig leégett, óriási máglyánál melly egy fáradalmas élet