Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-06-20 / 17. szám

275 mint a legjelesebb vadászok egyik még most is ismeretes. Az ő kedveért s minthogy közvetlenül alatta állván mindig körüle valék, magam is részt vettem majdnem minden vadászatában, bár hivatásom sokszor másfelé intett, de e részben később kettős szorgalommal kellett kötelességem teljesítésében éjjel nappal fáradoznom. A Dobromyltól északnak Radomysl felé elvonuló térségek valának első vadászataink színhelyei, hol a birtokosokkal, urasági vadászokkal és erdészekkel megismerkedvén, mindenütt örömmel engedték meg a vadászást, bár mindenfelől azon panasz emelkedék : hogy ez évben a vadnak, de főleg a vízi vadnak száma aránylag igen csekély. A határszélen elvonuló Vércse partjain , hol a számtalan áradások által okozott apró tavakban s más csátés és nádas helyeken vízi vad mindig találkozik, kezdtük meg vadászatainkat, eleinte csak ketten, míg később egy igen derék poroszországi gyárnok, kinek e vidéken birtokai vannak, azokat látogatni jővén, ez alkalommal szintén hozzánk csatlakozott Nagy számban voltak itt—'bár azon évben még aránylag kevés — vízi szalonkák, sárszalonkák, különféle fajú vadruczák , búvárok, gémek, kárakatonák, továbbá jégkacsák s a tavak körüli ftizfaligetekbeu számtalan vadgalambon kivül, még egy valamennyünk előtt ismeretlen kis madárra is akadtunk, melly nem tartozik a gázlók rendébe s kérdésünkre egy falusi mandator (jegyző) azt mondá: hogy ez a környéken igen közönséges és „bialastroka", vagyis fehér szarka aneve, bár szine épen nem fehér, hanem mocskos barna, csőre és lábai rövidek, farka hosszú és az egész madár nem nagyobb a mi pacsirtánknál. (Alkalmasint a mi bábaszarkánk. Szerk.) Mintegy két hétig, ha hogy más teendőink engedték, mindennap kijártunk e posványos helyekre s vadásztársaim olly szerencsével üldözték a víz lakóit, hogy mindig gazdagon terhelt aggatékkal jöttek baza s még az enyémnek szárny asakkali ékítéséről is gondoskodtak, mert magam, bár sokat vadásztam életemben, biztos lövésre soha sem tudtam szert tenui; a miért, ha mindig örömmel vettem is a vadászfegyvert kezembe: mégis legkedvesebb sportom csak a lovaglás volt és az is marad, míg lesz ló és lesz miért lóra ülni. (Folytatása következik.) Vadászadomák. A már világtalan b. Wesselényi Miklóst több magyarországi barátja látogatta meg egy szép májushóban Zsibón. A látogatók közt volt koszorús költőnk Vörösmarty is, ki szenvedélyes vadász léttére egyszer másszor lőtt már egy-egy nyulat, rókát, sőt vízi szalonkát is, de nagy vadat még soha. Az előzékeny házi úr, hogy kedves vendégének örömet szerezzen, maga teszi az ajánlatot, menjen ki Mihály barátja a főerdésszel az erdei patakhoz, hova a vaddisznók delente gyülekeznek s löjjön le egyet — „de (tevé hozzá a tilalmazott vadat okszerűen kimélő lővadász) ne kant, hanem meddő koczát, majd kijelöli az erdész, mellyiket." — Mihály úr örömmel kap az alkalmon, kimegy a kalauzzal az erdei dagonyához, hol valóban egy egész konda hűíőző s egymáshoz dörgölődző vaddisznót pillant meg s e ritka látványra rögtön vadászlázt érez. Az erdész kijelöli a meddő koczát; V. reszketve