Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-01-20 / 2. szám

23 messzebb távozásnak lehet következménye. A nap lemenőfélben volt; a forró ég alatti alkony igen rövid s alig tart fél óráig; hét órakor már sötét van. Az összerogyott, de ismét csülökre kapott özet nyomozván, nem vettem észre, hogy egyes csillagok már feltűntek a felhők között, mellyek a keleti égen vészre tornyosúltak; nem figyeltem az irányra, mellyben a vérző állatot követém. Bokrok közt bujkáltam , tisztásokon haladtam, pocsolyákon gázoltam át: míg végre űzött vadam nyoma az esthomályban elveszett. Ekkor kezdék csak eszmélni, de többé nem tájékozhattam magam; az ég egyre borultabb s az éj sötétebb lőn; a távolból tompa dörgés hangzott s tűnődéseim közben alig múlt néhány perez, midőn az eső sűrű záporban kezde omlani. Hogy a Hatost elhagyván északnak indúltam s hogy e főirányt az őz üzésében számtalanszor kanyarogva is megtartám, hogy a tanyától mindössze talán 3 ang. mértföldnyire mehettem, azt tudtam ; de az éj homályában a vihar közepette nem mertem útnak indúlni, nehogy irányt vesztve végkép eltévedjek. Elhatározám tehát, hogy reggelig nem mozdulok helyemből. Néhány perez múlva egészen át voltam ázva, fegyverem merőben használhatlanná vált s így védtelen valék azon esetben, ha a llanosi jaguarnak kedve volt volna megtámadni. Az eső szakadt, a villámok czikáztak s némellykor az egész belátkatlan térséget magicus fény világitá meg; az esöviz patakokban folyt végig a zöld gyepen; nem volt talpalatnyi tér, hova leülhettem volna. Szerencsémre a zivatarok a forró ég alatt nem sokáig tartanak; mintegy fél óra múlva szűnni kezdett a zápor; a dörgés távolodott, a felhők oszlottak, már-már egyes csillagok mutatkoztak; tücskök, békák, bogarak hemzsegtek zúgtak körülöttem , különben mély nyugalom: s a csendélet ezen egyhangú nyilatkozása kedélyemre még inkább hatott, mint a vihar dühöngése. Mindamellett, hogy a légmérséklet épen nem hideg, sőt kellemes langyos volt, nedves ruháimban fáztam s alig vártam a felkeiő nap éltető sugarát — soha éj illy hosszúnak még nem tetszett. A keleti láthatár végre derengeni kezdett s felváltva lőn szürke, zöldes, sárgás, violaszinü, és a nap egyszerre ragyogó pompájában (nem mint nálunk veres gömb gyanánt) emelkedett fel. Most a llanos is mintegy megelevenült s ezer meg ezer torok üdvözlé a korányt ; a kisebb zöldkajdácsok seregesen s élesen karicsálva repdestek egy bokrozatról a másikra; a távolból lovak vig nyerítése, marhák bőgése hangzott s az őzek és szarvasok nyugalmasan legelésztek szerte. Telve a jelenet magasztosságával sfeledve minden bajt, indúltam a Hatos keresésére s ezt minden emelkedésről és partról kémelve, sehol sem bírtam felfedezni. A hőség hirtelen nőtt s kényszeríte egy bokor árnyában megpihenni, hol az álom kimerültségemen hamar erőt vett. Néhány órai jótékony nyugvás után ismét útnak eredtem s visszakerültem oda, hol az őzet elvesztvén, az éjet töltém. Innen nem többé keletnek hanem délnek tartva, este felé a kisebb dombok egyikéről végre megpillantám a Hatost s megvallom látásán annyira gyönyörködtem, mintha az a világ legszebb épülete volna. Haza érve, a Hatos lakosai legkevésbé sem voltak meglepve a fölött, hogy eltévedtem s már épen keresésemre akartak indúlni. Nagy örömemre egyszersmind ama hírrel fogadtak, hogy kalauzom Paulino megjött végre a málhavivö öszvérrel és lóval.