Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-06-10 / 16. szám

253 czökkentés nélkül leugrott s eltiint szemeim elől. Ugyanezen ponthoz érvén láttam, hogy a patak nagyon széles, iszapos és siirü kákával van benőve; mind a mellett magasabb helyzetemből látnom kellett volna a bikát, bármerre ment légyen is; ennek azonban nyoma sem látszott. Nyugatnak-e, keletnek-e? nem tudtam merre mehetett. Hogy a túlpartra felkapaszkodjék, arra alig volt ideje — s ha volt, úgy látnom kellene őt a nyílt prairien; más részt a mederben sem mehetett jobbra vagy balra, különben ott is látható volna. A patak azonban egy helyen élesen kanyarodott s igy abikatalán ott tűnhetett el, bár ezt igen kétlém, mert odáig illy rövid idő alatt alig érhetett. Le akartam tehát menni a mederbe, vadamat ott nyomozandó, de nagy csodálkozásomra Taymouth vonakodott menni s midőn — szemeimmel még mindig a sikon és a patak medrén függve s ott bölényt keresve — sarkantyúba vettem a lovat, ez rúgkapálni kezdett s határozottan visszafordúlt. Ez nagyon meglepett, mert sárgámmal eddig épen az volt a baj, hogy tüzében vakon rohant minden akadályon át s most ellenkezőleg makacskodott; minélfogva újra megfordítván őt azt vizsgálgattam, mitől fél és ime — szent Hubert! közvetlenül alattam, ép azon a helyeu, hol eltűnt volt, a sürü nád és káka közt feküdt az óriási állat, remélve, hogy lovastul reá és hatalmába bukkanok. A part igen meredek s a hely, hol a bölény bevert, iszapos volt és én láthattam, mint mozgatja füleit s ügyel minden felülről jövő neszre. Oh milly pompás lövésem nyilt széles gerinczére, épen alattam s nem messzebbre tizenkét lépésnél! Taymoutht a part szélére vezetvén, karabinomat arczomhoz emeltem, de ugyanazon pillanatban lovam mozdulata miatt elvesztém szem elöl vadamat s nem lőhettem. Ez kétségbeesésig dühössé tőn, de a harag nem használt s igy nem maradt egyéb hátra, mint leszállni a lóról, úgy kisérleni meg a lövést s készen lenni arra, hogy ha az ellenség alólról támadást intézne, haladék nélkül ismét nyeregbe pattanjak, mi — Taymouth jelen idegességét tekintve, veszélyes véget is érhetett volna. Megveregetve tehát lovam nyakát s lehetőleg csitítva őt leszálltam , a kantárszárat karomra csavartam s a part i szélére léptem; de a mint arczomhoz emeltem a fegyvert, a ló felvetette fejéts eni gem hátra rántott. A dilemma szomorú volt, segíteni azonban rajta máskép nem [lehetett, mint lovamat czirógatásokkal csendesíteni s én pár perczig egyebet sem ítettem, mint Taymouth nyakát veregettem, míg szemeimmel a lenn heverő s csak Ifüleit mozgató bölényen csüggtem. Lovam csendesülésének első jele az volt, hogy tfejét hozzám dörzsölé; aztán egy hosszut léhlzett, mint ezt erős tiidejü lovak kemény rvágtatás után tenni szokták, csakhogy ezzel még nem érte be, hanem olly egészséges horkolással tüszkölt, hogy fél mértföldnyire is meghallhatták s e nesz új és gszokatlan levén a bölénynek, ez felpattant a káka közül s olly sebesen vágtatott sei a medren át, mint ez csak erős nehézkes futásától kitellett. Taymouth, a mint a (bika olly hirtelen felugrott, ijedve visszahökkent s körbe forogva, a kantárszárba (bonyolított. Nagy nehezen kibontakoztam ebből s felugrottam a lóra, melly most már szíves örömest ment le a mederbe és fel a túlpartra, honnan meglátván a síkon futó bölényt, utána eredtem s megsarkantyúztam a teljes sebességét kifejtő Taycmoutht. Közeledvén a bölényhez, ez csendesíté iramját s szügyébe vágva fejét dühös