Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860
1860-05-30 / 15. szám
245 sabb hasonló helyzetekben az alól tölthető fegyver ; a felülről töltöttnél. Életem koczkázása nélkül nem mocczanhattam, hogy Manton-csövemet megtöltsem, mert a haldokló ellenség meglátott és meghallott volna; — míg a fekiivő Bayard Papekészítette alóltöltő fegyverét perez alatt s nesz és mozgás nélkül újra tölté. Ekkor ismét a bölény felé kúsztunk s a magas füvön át rézsút fekvő helyzetben láttuk öt. így hasztalan lőttünk volna rá s ennélfogva eltökéltük, hogy az alacsony fűbe kerülve — koczkázván megláttatásunkat — oldalához férkőzünk s ha észrevenne és nekünk jönne, golyóinkat szivébe löjjük, mielőtt hozzánk érhetne. Addig másztunk tehát, míg oldalára nyílt lövésünk s ekkor lehető lenn czélozva egyszerre lőttünk, mire a bölény felugrott s vadan merően nézett a hely felé, hol feküvénk. Aggasztóan válságos de gyönyörű szünet állott be most — s látván, liogy a bika nem is sejti közelségünket, hanem távolabb a meder túlpartjára néz, azt súgtam Bayardnak, másznánk vissza asürümagas fűbe, nehogy reánk tapodjon a bölény ha felénk találna jönni — s ott aztán újra töltsünk. Ezt meg is tettük szerencsésen s kis vártatva töltött fegyvereinkkel újra az alacsony fűbe kúsztunk s innen az ellenség helyzetét kezdők kémelni. Fejünk legcsekélyebb emelésével meg kellendett őt látnunk, ba lábain áll; de mit sem látván, fejünket fokozatosan emeltük magasabb s magasabbra — és íme egy oldalán elterülve pillantok meg a nagy állatot s közelítvén megdermedten találtuk. Györgynek inténk, jönne a lovakkal s hívná elő egyszersmind az embereket is a szekérrel — kiknek aztán meghagytuk, fejtenék le a bölény csuháját; mi pedig — Bayard, Martin őrnagy és én más kaland keresésére indulánk, kijelölvén Canterallnak a valószínű irányt s meghagytuk neki, liogy a szekérrel mindenütt a dombgerinczeken kövessen, honnan láthassa, merre járunk. — Megtekintve a bika bulláját, a vállap mögötti négy sebszáj tanúsítá czélzásunk pontosságát, mellynek egyetlen hibája az volt, hogy kissé felhajtva lőttünk, mit ismét az állat roppantmélysége fejt meg s az ezáltal okozott szemmértéki csalódást még inkább növelé a mar és a púp magassága. Farka e bölénynek nem volt s helyette csak egy kurta alig ujjnyi tömp látszott; talán még mint borjúról harapta azt le valamelly bele csimpeszkedett farkas. (Folytatása következik.) A lőpor és gyiiladásának vegyfolyama. A természet titkos műhelyébe tekintésnek — a mennyire gyarló emberi felfogásunkkal hathatunk—azon erkölcsi iblettségen kivül, mellybe ama legfelsőbb hatalom változhatlan törvényeinek vizsgálásánál ellenállhatlanúl ragadtatik a szemlélő emberi lélek — még azon anyagi haszna is vagyon : hogy gyakran a véletlenség maga adván kezünkbe a fonalat, olly találmányokhoz vezettetünk, mellyek anyagi létünk keilemei- és élveihez a legnagyobb mértékben járulnak. A történetesség illy játékának számtalan találmányt köszön az emberiség. De kitűzött szándékomat túlszárnyalnám, ha ezen találmányok felsorolásával úntatuám az olvasót, hanem ezeknek csak azon egyikéről kivánok néhány szót szólani, mellynek mi vadászok leginkább érezzük jótéteményeit s mellynek dörgő szavára a felbök közt evező szárnyasok királya is lábainkhoz hempelyeg.
