Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-05-20 / 14. szám

230 „Ah! ha! ott hever tehát!" — S valóban ott is hevert egy bika hullája, de nem azé, mellyre én lőttem volt, mert ez már pár napja eshetett itt el s egy részét a farkasok fel is emészték. Folytattuk ezután a kezdett irányt, de sehol sem fedezhetvén fel nyomukat, felhagytunk az üzéssel s más még fel nem zavart vidék körszemléjéhez fogtunk. Jó messze ellovagolván egy a rendesnél nagyobb magaslatra mentünk fel, honnan egy pillantással roppant terület volt belátható—és soha szebb és sajátszerűbb látvány nem nyílt még szemeim előtt. Ide még nem hatott el a zaj és zavar, mellyet fegyvereink ropogása s a megriadt állatok vad futása a mögöttünk lévő vidéken vert fel; az előttünk elterülő táj sok mértföldnyire a csendélet képét nyiijtá, bölények legelésztek vagy fekve kérődztek mindenfelé a merre néztünk, egyenkint s kisebb nagyobb gulyákban tarkállva a sikon—s nekünk csak válogatni kellett bennük és kijelölni a legkönnyebben meglopbatót. E prairieken a kiszáradt patakoknak kákás növényekkel ellepett medrei adják a legjobb cserkészutat, feltéve hogy ez iránynak kedvező a szél; így tehát mi is elhatároztuk, hogy azon öt bikát fogjuk meglopni, mellyek egy patak medrétől lötávolban legelésztek. Lovainkról a bölényektől jó távol szállottunk le, nehogy ezektől neszt fogjanak, minélfogva roppant messzire kellett négykézláb másznunk, vagy ba a fü elég magas volt, guggolva mennünk —míg közeledvén a bölényekhez, láttuk, hogy egy elvált a többitől s hogy ha mi a száraz medret elhagyva, az itteni alacson fűben eléggé rejtőzve mehetünk : akkor ezen kiilönválthoz mintegy nyolczvan lépésnyire közeledhetünk. Igy is tettünk s négykézláb másztunk mindaddig, mig a fü olly ritkássá vált, hogy tovább menni nem mertünk; halkan térdre emelkedtünk ekkor, lőttünk a felénk oldalt álló bikára, tudtuk hogy találtuk s a pillanatban hasra és arczra borúltunk le. Időt engedvén a lövés füstjének eloszlására, felütöttük fejünket s láttuk, hogy a négy bika bámul s nem tudja a durranás származását; míg az ötödik, mellyre lőttünk volt, félre tért és leheveredett. Tudtuk tehát, hogy keméuyen van sebezve s hogy alkalmasint olly dühös, a minő csak illy sebzett vad lehet, ha ellenségére akad. Százhúsz lépésnyire ment körülbelül, míg lefeküdt s e fekvő helyzete kedvezőtlen volt a lövésre, mert fejével elfordulván, előrészét fedezé. Aztán a fü is olly ritkás alacson volt, hogy aligmozdúlhatánk megláttatás veszélye nélkül. Bikánk négy társa csendesen elballagott, de ő semmi jelét sem adta annak, hogy követni akarná őket. Tanácskozánk ekkor, váljon egy második lövés végett előre hatoljunk-e s kitegyük magunkat annak, hogy a bika nekünk jöjjön, vagy visszamenjen e Bayard a lovakért, mellyeken azíán bajunk nem eshetik s a vad is biztosabban a mienk. Én ez utóbbi mellett voltam s így Bayard a lovakért ment, míg én a fűben fekve s a vadat szemmel tartva maradtam. Tapasztalván, hogy ez meg sem moeczan, én is visszamásztam a patak medréhez, hol mégis felállhattam annyira, hogy vont csővemet megtöltsem; itt talált nem sokára Bayard a lovakkal s mi meghagytuk Phillnek, hogy tartsa azokat készen és adott jelre azonnal jöjjön velük. — A helyre, honnan tüzeltünk, visszamászván : a bölény még mindig régi helyzetében feküdt — s igy mi kitéve magunkat amegláttatásnak, oldalt kerültünk neki, rátüzeltünk, rögtöu lebuktunk s midőn felpillantánk, a prairie hosszában társai után ügetni láttuk