Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-05-10 / 13. szám

202 egy gyönyörű hím antilop iité fel fejét s engem nem látva, nagy szemeit a futó bölényekre s ezek két üldözőjére mereszté. Kis kerüléssel lőtávolba juthaték, míg e kerülés miatt a bölények irányában nem sok tért valék vesztendő : minélfogva az antilop felé fordúltam, de ez hamar neszt fogott s szélsebesen iramlott tova. E szerint újra a gulyának tartottam s épen midőn ezt már-már elértem, csekély távolságra egy borjú ugrott fel s én most ehez vágtattam. A borjú eleinte jobb oldalomon volt s egészen melléje érvén, megállott, farkát felkunkoritá, felágaskodott és lovamnak rohant, de ez sebesen haladván el mellette, a borjú visszaesett két első lábára; mire én megfordúltam s most baloldalomra kapván az állatot, a kezem ügyébe eső lövéssel szivén keresztül lőttem. Leugrottam ekkor Sylphröl, kivágtam a nyelvet és farkat, mellynek előmutatása közmegegyezésünk szerint a hitelesség kelléke volt — s mert időközben a gulya felől több fegyver durranást hallottam, baladék nélkül ismét lovamra pattantam s nagy örömemre ismét tizenegy visszatört bikával találkoztam. Ezek megpillantván engem oldalt fordúltak, én utánuk s csakhamar eléggé közelükbe értem, hogy két lövést tehessek reájuk. A bikák azonban nem adtak sebjelt és roppant gyorsan vágtattak odább, — én pedig azt találván, hogy Sylphnek mára elég kemény napja volt már s fáradni kezd, nem folytattam az üzést, hanem lépést Bayard felé mentem. Ez úttal ama tapasztalást szerzém, hogy egy egész gulya, ha futásnak indúl, soha sem szalad olly gyorsan, mint ha egyes csapatokra szakad, még pedig azért nem, mert az elöl menő borjak, üszők és tehenek eleinte nem sejtik a veszély közelgtét s csak az ezt már látó és rendesen hátúi járó bikák nyomásának engedve ügetnek, minélfogva nem nehéz őket nyargalva beérni; nem úgy azonban a különszakadt csapatok, mellyek a veszélyt ismerve olly iszonyú gyorsan futnak, bogy a már fáradt Sylph alig juthatott a tizenegy bika nyomába; ponym pedig, mellyen embereim egyike golyófegyvert hozott utánam, épen nem győzte a versenyt s egészen elmaradt. Bayardot egy derék vén bika mellett Canterall miatt boszankodva találtam, ki egy bölényt szokása szerint elhibázván, ép akkor nyargalt elé, midőn Bayard a bikát halálosan sebzé, mire ő a már-már dőlöngö állatra lőtt s azt vélte, hogy most valami jeles dolgot vitt végbe. Ezért megdorgáltam őt s tudtára adtam, hogy a vadászillem — egyenes felhívás nélkül — soha sem engedi más ember biztos vadjára a lövést. Sötét volt mire a tanyára értünk, mindnyájan — ember és ló olly fáradtan, hogy a kimerültség miatt részemről én az ebédet sein igen élvezhettem. Éjszakára a farkasok megkezdték kardalukat, köszönetet ordítva talán a sikon részükre hagyott falatokért; az éj koromfekete volt, a szellő nagy felhötömegeket hajtott s a közeledő dörgés és sürü villámczikázás zivatart jósolt. S ez be is következett, olly szélvésszel, záporral, jéggel és dörgéssel, minőt még soha nem láttam és nem hallottam. Azt hittem elviszi a szél sátoromat, míg a zápor zukogása akép hangzott, mintha a Niagara omlásához volnék közel. Az eső egész éjen át tartott s én azon tépelődtem, váljon a síkság beázott s elárasztott talaján mehetünk-e majd távolabbra jávorszarvast keresni, vagyis mit Amerika nyugati sikjain jávornak neveznek,