Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860
1860-04-30 / 12. szám
190 vára ; kiről később meg is győződtem, hogy baj esetében ő hagyott volna el első, sőt az indiánokkal szövetkezve, kész leendett a zsákmányban osztozni. E közben a nap délpontra hágott s mi egy—az eddigieknél sokkal nagyobb patak partján állapodtunk meg. Vizet, hozó embereim egyike jelenté, hogy a patakon szárnyas vadat látott; mire én Pape-fegyveremmel és Brutussal a kijelölt hely felé mentem s nem sokára meg is pillantottam négy kék szárnyú s a patakpart sekély vizében tollászkodó krikruczát. Löközelbe lopódzván, az első csővel kettőt, a másodikkal egyet ejték el közülök s nagy mulatságomra szolgált Brutus íparkodása, mellyel mind a három kacsát egyszerre akará — de nem birta elhozni s így aztán egyenkint ment utánuk. Soha otrombább madarat nem láttam ezeknél; nagyobbak voltak a mi krikruczáinknál s a szárny rendes zöld tollazata helyett evedző tollaik a legszebb kék színben ragyogtak; búsuk pedig a legízletesebb szárnyas vad, mit valaha ettem. Közel lévén a szekerekhez, oda vittem a madarakat s aztán ellenkező irányban mentem más szárnyasvad után, de mit sem találtam s a roppant hőségben lázasnak érezvén magamat, visszaindúltam; hogy azonban ne legyek kénytelen a part sürü bokrozatán áthatolni, gondolám jobb lesz, ha a patak sekély vízüszélén megyek vízmentes csizmáimban s ezzel a lejtős partról a vad szőlő és egyéb kúszó növényzet közt lerohanva, egyszerre — egy óriási nagy indiánnal állottam szemközt s majdnem bele ütköztem. Ez épen roppant inas fényesbarna lábszárait híisité a vízben; látásomra felegyenesedett, hátán lévő ijjáboz és nyilaihoz kapott s a meglepetésnek vad kihivó nézésével meredt reám. Pár perczig szótlanúl bámultunk egymásra; nekem az járt eszemben , bogy soha izmosabb fenyegetőbb ficzkót nem láttam, neki pedig alkalmasint az, hogy soha jobban fegyverzett emberrel nem találkozott, mert vállamról kettős csövű puska lógott s övemből egy revolver és egy keletindíai hosszú handzsár nézett ki, míg sarkamban egy nagy eb morgott, melylyet a neki rohanástól alig tarthattam vissza. Végig mérvén őt, tovább mentem s midőn egy órai vadkeresés után haza értem, haliám, hogy az indián már itt is megfordúlt, pálinkát kért, de csak dohányt kapott s hogy embereim czivódván véle, dühösen távozott. Ezért nagyon megdorgáltam az illetőket, mert annak valánk kitéve, hogy ha összeszedhet néhány törzsebelit, véres boszút állhat a rosz bánásért. Ebéd után tovább indúlva újra több megfutamodott telepessel találkozánk, kik szintén azzal jöttek, hogy Pawnee-Fork környéke csakugyan hemzseg a sok indiántól s hogy őrültség volna oda vadászni menni. Én azonban megköszönve a jó tanácsot, olly szándékkal folytatám az utat, hogy mindenesetre Counsel Grove-ig megyek s ott határozom el a teendőket. Másnap reggel Counsel-Grovenál az eddigi hírek valóságáról s arról is értesültem, hogy a kimaradt második postaszekeret is hihetőleg indiánok tartóztatták fel s hogy az új-mexikói bölényvadászakot, kikről már ezelőtt hallottam egyetmást, az indiánok megtámadták, kirabolták s öszvéreiket elvették. A zavargás oka, mint ezt később tudtam meg, következő volt : A Kiova és Comanche indiánok nyáron át fenyegető állást foglaltak el Pawnee-Fork körül, de az egyesült államok seregének egy osztálya közelükben levén, semmi kicsapongást nem merészeltek egész September 21-éig, a melly napon t. i. a
