Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-04-20 / 11. szám

175 _ séklé, minélfogva vadászhaték s lőttem tizenhat gr on set, egy fürjet vagy foglyot s egy épen olyan kaezagó lilét, minőt tavai Angliában lőttem s mely ott sem azelőtt sem azután soha nem fordulván elő, mindnyájunkat annyira meglepett. E pompás madár itt feltalálásának nagyon megörültem s később aztán többet is ejtettem el. Éji tanyánkhoz a „110 Creekhez" (110 patakhoz) közeledvéD, néhány fürjet vagy foglyot s egykét tengeri nyálat láttunk, melly utóbbiakra egy sikertelen lövést kísérlettem meg. A lőtt vadból készült ízletes ebéd után lefeküdtem, de a hőség olly tikkasztó volt, hogy a mozdulatlanul pangó forró légkörben álomról szó sem lehetett. Nem sokára aztán kitört a vihar, minöhez foghatót még soha sem láttam; folytonos villámlás, földrázó recsegő dörgés, szél, zápor, jégeső. Most értettem át, miért van a prairiek legutolsó gunyhóján is villámhárító. A csaknem reggelig tartott vihar a léget úgy meghüsité, hogy minden pokróczomat s egy bölénybört valék kénytelen magamra vonni s hajnalban körültekintvén , a dérlepte vidéket ezüstszínben fejérleni s az ebeimnek kitett vizén vékony jéglemezt láttam. A légmérsékletnek e gyors változása s a rotliatag tenyészet okozza itt még a bennszülöttek között is a gyakori betegséget s ha én ettől — legalább embereimhez és az előtalált gyarmatosokhoz aránylag menten maradtam: ezt erős testalkatomon kivül a naponkint vett hideg fördőnek s a dohányzás teljes mellőzésének tulajdonítom. Pénteken September 30-kán az esőtől méllyé vált talajon nehéz volt a baladás. Chance segélyével ismét négy grousera, egy vízi szalonkára s két kaezagó lilére tettem szert s egy barna keselyűt is lőttem, csupán a meggyőződés kedvéért, hogy itt angol orvmadarak is tenyésznek. A mint most már fokozatosan közeiedénk a távol nyugathoz (Far West) s az indiánok földéhez, Canterallt kikérdeztem, milly állapotban van a kiséret fegyverkezése s azt találtam, hogy ez támadás esetére nagyon csekély védelmet nyújtana; embereim közt alig volt egy revolver , puskáik csaknem liasználhatlan nyomorultak, Canterall maga egy álomtalan csőnél nem hozott egyebet, mellynek kezelése olly bajos volt, mint egy kis ágyúé, de aztán roszúl is lőtt vele. Én eddig egy kedvencz Manton-fegyveremet használtam s ma egy új kettőscsövet vettem elő, Pape newcastlei puskamüves gyönyörű müvét és ajándékát, niellyböl tett lövéseimet kiséretem nem győzte bámulni. E Pape-csövel kezemben haladván, egy gyalogost láték felénk jőni, ki hirtelen félreszökött az úiból, ennek egy pontja felé követ dobott s aztán e szót kiáltá: „csörgő kígyó!" György azonnal felfűzte a szabadon járó kutyákat, én pedig — örülve, hogy a mérges állatot saját honában élve láthatom meg, a helyhez siettem, hol a kigyó az út porában a verőfényen heverészett. Látásomra fenyegetőleg emelte fel hátracsavarodó fejét, készen a dühös támadásra. Hosszasága három lábnyi lehetett s így én marása ellen hosszú szárú csizmáimmal védve levén, egészen közel mentem hozzá, hogy viseletét és mozdulatait észleljem. Fegyverem csövét feléje tartván, azonnal erősen hozzá vágott s én is rögtön megtekintve a fényes tiszta csövet, a fémen semmi méreg nyomot s legcsekélyebb homályfoltot sem találtam. YálIámhoz emelém ekkor a fegyvert s úgy ketté lőttem a kigyót, hogy mindkét dalabja ölnyire repült fel a légbe. Mint később haliám, időnkint roppant mennyiség-