Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-03-30 / 9. szám

140 _ és erős termete s büszke külseje miatt, díszkocsik elé nagyon illik; sebesen fut, igen kitartó, de nehezen tanul, mód nélkül makacs és mérges. Sokkal szebb, használhatóbb, egészségesebb és kedveltebb ennél a némethoni, főleg pedig holsteini, schleswigi és mecklenburgi ló; termete arányos, inkább hasonlít az angol, mint bármelly más lófajhoz; egész tartása bátorságot, tüzetárul el; járása könnyű, biztos és kitartó; farka és serénye sűrű, de ez utóbbi nem igen nő hosszúra; lábain többnyire igen hosszú és tömör a szőr, mi rendkívüli izomerőre mutat. Mindezáltal a német lovak nehezebbek és nem olly könnyű iramúak, mint az angolok s habár közöttük a nemesbítés végett behozott angol, arab, spanyol, török sat. csődöröknek számtalan ivadéka létezik: mégis megtartják eredeti jellegüket. Egy német lókedvelö maga azt mondja : hogy bármennyire vegyüljön is vére a német lovaknak idegen fajokkal, némileg mégis íennmarad bennük valami azon ország jelleméből, mellyben születtek s a német lassúságot és nehézkességet, német ernyedetlenséggel, fáradhatlansággal, szorgalommal és nyiltszivüséggel (!) párosítják. Ugyanezen tudósszagú német természetbúvár továbbá igy szól: Kétségkívül jobb futók és minden mozdulataikban gyorsabbak, könnyebbek, kecsesebbek lovainknál a magyar, erdélyi, tatár, kalmük lovak, mellyeknek orrlyukait felhasítják, részint azért : hogy lélekzésiik könnyebb legyen, részint hogy ne tudjanak olly harsányan nyeríteni, mi a lesben állókat sokszor elárulhatná." — Ez is beillenék az „Illustrirtébe!" A dán ló befogásra, valamint nyereg alá igen alkalmas ; kitűnő ugró s valamint a németalföldi igen tanulékony és könDyen idomítható. Törökországban majdnem minden lófaj meghonosúlt, de az eredeti török lovat, az idegen fajok még sem tudták egészen kiszorítani. A török ló nem gyakori s azt inkább az ázsiai, mint az európai török birodalomban találjuk; igen finom, gyenge, kényes és érzékeny; de rendkívül tüzes, gyors, azonban hamar kifárad. Ozombjai és lábszárai izmosak, erősek és tiszták; patái jók; szőre fényes; farka magasan álló — s ez utóbbi tulajdon mindig csalhatlan jele a jó vérű lónak — de előtagja, nyaka és csülkei gyengék. A török, bár lovát módnélkül szereti, ápolja, egész a csodáig megszelídíti jó és eszélyes bánlás által, annyira : hogy az letérdel haúra reá akar ülni: mégis hiányoznak Törökországban olly intézmények, mellyek a lótenyésztést átalában előmozdítanák ; miért is ott jó lovakat, legfölebb egyeseknél és csak igen csekély számmal lehet találni. A perzsa ló szintén méltó a megemlítésre, mert mindamellett : hogy többnyire félig vadan, csak annyira —mennyire rendezett ménesekben nevelkedik és él, s nemesbítésére épen semmi gond nincs, mégis szépsége kitűnő s más jó tulajdonai is vannak : igen tanulékony, bátor, a legnagyobb erőlködésre képes, a nélkül, hogy tüze kialudnék , vagy egyhamar engedne ; testalkata hasonlít a török lóéhoz , csak hogy minden testrészei egykint erősek és izmosak; feje könnyű , arányos; nyaka szép, nyúlánk; fülei kicsinyek; marja magas és kifejlett; melle és lapoczkái nem szerfölött szélesek; patája tiszta, fekete, fénylő. Az indiai ló igen kicsiny és lusta. Megjegyzendő még : hogy a perzsáknál s több más ázsiai népnél a lovak kiherélése még nem átalán bevett szokás.